Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/181771
|
Márai
Ezt az idézetet kaptam ma... és lassan már bevett szokásom, hogy amit meg szeretnék őrizni, az ide kerül. Hát történjen most is ez...
Az élet rettenetes versenyében az legtöbb ember csak akkor pihen meg, ha beteg. A betegség a francia költő szavával, nemcsak a szegények utazása, hanem a szegények nyaralása, téli Riviérája, Tátrája és Egyiptoma is. A lázas kedélyekre a betegésg igazi lázat küld, hogy kissé megnyugodjanak. A becsvágyó és kielégületlen ámokfutó, aki – mint Kleist a költő - „váltogatja a városokat, mint lázbeteg a vánkosokat” , csak a betegágyban eszmél igazi vágyaira, reménytelen szenvedélyeire. A betegség pihenés is, ez közhely. Ezért előzd meg a természet parancsát, a kényszerű betegszabadságot, s iktass életed iramába apró, mesterséges betegségeket, hogy megpihenjél. Makkegészségesen őrizd néha egy napon át az ágyat. Farkasétvágyad van, a szöget is megrágnád : koplalj önként egy-két napot. Szíved nem zsörtölődik meg a nikotin miatt: jutalmazd meg azzal, hogy parancsoló szükség nélkül abbahagyod három napra a cigarettát. A szervezet oly hálás a legcsekélyebb figyelemért! S ezek az apró, mesterséges, a betegség prancsa nélkül felidézett betegségi, és gyógyítási állapotok, önkéntes diéták, megvonások és pihenések felérnek egy keleti úttal vagy egy vakbélműtéttel. Kíséreld meg. Csodákat látsz majd.
és még pár Márai, de más forrásból :-)
"De amíg azt hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önző és komisz szívét megismerted; elég, hogy megbocsáss az emberek összességének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepett megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy nem találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó, s odább mentél. Mert ember vagy, mert ilyen az emberi szív."
“Az igazság tömény méreg, melynek legkisebb adagja is halálos lehet. Ezért az írók és gondolkozók - azok az írók, akik tudnak gondolkozni, és azok a gondolkozók, akik tudnak írni - az igazságot egészen híg oldatban adagolják. (...) De mint ahogy nincs gyógyítás és gyógyulás mérgek nélkül, úgy igazság nélkül sincs egészség.”
Talán ezért érdemes élni: kiállani a zivatarba, fedetlen fővel, csapzott hajjal, várni az istennyilát és az égzengést, farkasszemet nézni a sötét éggel, és a felhőkkel, tudni, hogy valaki a kezében tart, a tengeren is, mikor hajók árbocán megszólal a lélekharang...
Szépen, igazan kellene elpusztulni. Zuhogj csak végzet, zivatar.
Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emlékét lepi be a feledés pora, hanem műved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül. Mitől félhetsz hát az életben? Mi olyan fontos vagy veszélyes, vagy sajnálnivaló, hogy meghőkölj az igazság elől? Nem értelek.
Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.
Az erdõkben van valami megrendítõ, különösen a fenyõerdõkben. Nemcsak sötét és következetes hallgatásuk rendít meg, mély árnyaik, templomi fenségük és áhítatos magatartásuk. Megrendítõ az élet akarata, mellyel egy nagy erdõ kifejezi a világerõket. Gondoljuk csak el, miféle erõk és szándékok építették az ötvenméteres fenyõk százezreit! Mit pazarolt el a természet magvakban, porzókban, bibékben, kísérletekben, napsütésben, esõben, széljárásban, míg egy ilyen erdõ felépült! S milyen céltudatos és néma ez a létezés, mely semmi egyebet nem akar, csak lenni, csak felnõni és évszázadokon át megmaradni, teljesen kifejezve önmagát, lélegezve, felelve a világnak s ugyanakkor nem tör senki és semmi ellen, otthont és életet ad élõlények milliárdjainak. Milyen nagy és bölcs közösség ez az ötvenezer holdas fenyõerdõ. Mint az õsapák, úgy õrködnek az élet fölött a fenyõk. Egyszerre felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, menj az erdõbe.
Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog, szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?
"Nem hiszek a véletlen találkozásokban.A világ
törvénye olyan, ami egyszer elkezdődött, azt be
is kell fejezni.Nem valami nagy öröm ez.Semmi
sem érkezik idejében, semmit sem ad az élet
akkor, amikor felkészültünk rá.Sokáig fáj ez
a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik
velünk valaki.De egy napon egyszer észrevesszük,
hogy csodálatos rend és rendszer volt mindben...
két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb,
csak amikor megértek a találkozásra.Megértek
nem éppen szeszélyeikkel vagy hajlamaikkal,
hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen
csillagászati törvény szerint, ahogy az égitestek
találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi
pontossággal,ugyanabban a másodpercben
amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér
végtelenségei között"
|
