Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/181771
|
...
...Nyüzsgő bolyok
Kis boly, mi izgathatja hangyanéped
vihar előtt? A pusztulás, a vég?
S oly lázasan mi nyüzsögtet ma téged,
nagy, nyugtalan bolyunk, emberiség?
Gyermekkori emlék, II
Eső suhog az ampelopsziszon.
Gyermekkori emlék játszik velem:
Brassói nyár. Padláson aluszom,
eső suhog a zsindelyfedelen.
Unokák
A város visszavárja,
indulnak nemsokára,
s te itt maradsz magadra.
Gondolsz a tűnt nyarakra,
mint elszállt madarakra
s a tűnő, kurta nyárra
Üzen az ősz, II
Minden hegyet felhő takar,
hideg záportól hűl a föld.
A mennydörgéstelen vihar
völgyünk felett végigsüvölt.
Ne zúgolódj
Láttál-e vándort téli utakon
küszködni hófuvással, félvakon?
Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet.
Örülj: fedél van vén fejed felett.
Mélységes csend
Zúgjon, zsibongjon most a messzi város -
Itt egy levélke sem rezdül a fán.
Oly mély a csend, hogy szinte már halálos.
Meg is lehetne benne halni tán.
Az álomhoz
Varázsolj friss, üdítő tájakat,
a búskomor színt nem szivelhetem.
Varázsolj ifju arcokat nekem,
ritkábban rajzolj régi holtakat.
Ázott galyon síró madárka szól...
Ázott galyon síró madárka szól,
egy kurta nyártól újra búcsuzol,
tünődő lelked holtaknál időz,
s fejed felett a szélben zúg az ősz.
Kályhatűz
Kurtul a nap s mindig zordabbra hül,
kályhámba már komoly tüzet rakok.
Beszél a láng: Nem vagy te egyedül,
mert én is lélek, lüktetés vagyok.
Falevelek
Hogy zsongtatok, suttogtatok,
ha enyhe szél fuvallt reátok!
De most, hogy tiprok rajtatok,
fáj zörgő disszonanciátok.
Könnyek
Hogy hullanak... nem tartóztathatom,
a fagy s a köd beteg szememre hat.
Úgy ömlenek, hogy megsirathatom
velük minden, minden halottamat.
December végén
Havas hegyek ködökben elmerülnek.
Az ég felé egyetlen csúcs se lát.
De köd mögött idő-tündérek ülnek
s nyujtják a téli nappal fonalát.
Emberek
Közöttünk járnak - jól ismerheted -
büszkén, fennkölten, mint az istenek,
kikkel különben gyakran értekeznek;
téged, köszönd meg, hogyha észrevesznek.
De ezt nekik meg kell bocsátanod,
mást szomjaznak, a fényontó napot;
szemük kibírja nem káprázva, bátran -
és lenn csúszkálnak itt a föld porában.
S közöttünk járnak - hátha ismered? -
szelíd, csöndben merengő emberek.
Lehajtott fejjel, búsan, szenvedőn
a porba néznek önfeledt-merőn.
A hangjuk halk, a léptük ingatag,
megannyi félszeg, álmodó alak,
szemük csak rejtve, néha-néha lobban -
s ott jár a lelkük fenn a csillagokban.
Aznap, amikor ezt a három pontott idetettem, beköltözött egy szörnyű kétség a szívembe... Megvezettek. És én hagytam....
Most, utólag mindez bebizonyosodott.
Itt hagytam a három pontot, feltöltöttem versekkel.
Hogy memento legyen, figyelmeztetés...
Ne tárjam ki a szívem ablakát...
És figyeljek arra aki bejön.
Ne higgyek el minden szót, lássak a szívemmel...
És hallgassak a megérzéseimre.
|
