Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/181771
|
karácsony
idén is eljött...
az angyalkák oly sok szépet hoznak. Már csak szemünk kell legyen hozzá, hogy lássuk, és szívünk, hogy érezzük :-)
Márai Sándor: Meg kell várni a dolgokat...
Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.
Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon...
Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.
„Küszöbön áll a nap, az az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül. Pedig hidd el, Ismeretlen Olvasó, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké, s még annak is elég az estéje.”
Wass Albert
Napok óta tart a téli depresszió.. gyűlölöm a telet, a karácsonyt, meg ilyenkor magam, meg mindent és mindenkit... Szóval itt ücsörögtem rémálomszerű társas magányban, egy menetrendszerinti veszekedés elháríthatatlanul közelgő előszeleivel küzdve, egy olyan pillanatban amikor csak a csönd kellene, de az élet kegyetlenül és tapintatlanul üvöltve szembesít egykori téves döntéseimmel ... és akkor újra kirobbant belőlem a menekülés.. most gyenge voltam a szembesüléshez, a harchoz... szó nélkül felöltöztem és elindultam be a városba. Ha már minden összeomlóban körülöttem, vagy sok-sok idegen, közömbös ember kell, hogy érezzem, közöttük egyedül lehetek... vagy a hegyek. Ez így van mióta az eszem tudom. Valami kell. Hegyek itt nincsenek. Brassóban ott volt-van a Cenk, a Poiana... itt ? mit is keresek én itt tulajdonképpen? Na mindegy... Maradt a sok személytelen ember, bementem Pestre, csak úgy cél nélkül. Ilyenkor giccsesen szép a város, karácsonyi lázban, dalban, fényben ég...mentem az orrom után. Kilométereket tudok úgy kutyagolni, hogy magammal vitázom közben, megbeszélek önvalómmal mindent, érvek pro és contra, kerülgetem az embereket a pocsolyákat, oszlopokat, lépésről lépésre haladok, a távolságokat ilyenkor...észre sem veszem. És akkor meghallottam.
Hogy miért pont ott és pontosan akkor kezdte a sok karácsonyi mézesmázas akkord helyett, azt már soha nem tudom meg, de nem is fontos...Szívembe markolt a dallam, fél lábbal a levegőben megkövültem, a könnyeim megállíthatatlanul elkezdtek csorogni.(Menthetetlenül romantikus lennék?) Egy szerencsétlen flótás ott húzta az utcakövön űlve ócska kopott hegedűjén a lelkembe tépő dallamot... maroknyi székely, porlik mint a szikla... Lehunytam a szemem, a Bogátban voltam, és kimosták a könnyek minden bánatom. Boldogság és béke töltött el, a csillagok is szebben ragyogtak, mint az a sok rémes karácsonyi égő... Adtam pár számolatlan forintot a muzsikusnak, ami épp a kezembe akadt, bele könnyes mosolyogtam meglepett értetlen arcába és meg sem várva hálálkodó Isten áldja meg kedveskémmel kezdődő monológját, továbbmentem, megbékélve, belső vitát feledve, és betértem az utamba eső első templomba. Hálát adtam az Úrnak, hogy advent utolsó vasárnapján kitéptem magam a mai holt nyelven családnak becézett rettenetből, és cserébe ilyen ajándékot kaptam. Hideg volt, szél, jégváros, idegenek, de ez a pillanat, ez a sóhajtásnyi időegység, míg hazaképzelhettem magam, feledtetett mindent.
|
