Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/104958
|
Idő - Történelem
Az idő bizonyos felfogása nélkülözhetetlen az elvesztés érzetének kialakulásához, amit gyásznak hívunk.
Az idő ezen felfogása nem más, mint az idő hajszálvékony szeletére való koncentrálás, úgy, hogy azt kiragadjuk az örökkévalóságból, és egy képzeletbeli ürességbe hajítjuk, mintha már sose férhetnénk hozzá. Ezen időszeletek egy-egy érzést foglalnak magukba. Ezután úgy gondoljuk, sose képviseli már magát életünkben. És ragaszkodni kezd az elmúlt pillanatokhoz, mert nem bírja elfogadni a jelen pillanatokat. Nem veszi észre, hogy folyamatosan mennek a dolgok a múltba, és hagyja ott az emlékeket. Percről percre dobja le magáról az ember a jelent, és el is felejti, mik történtek vele. Fogalma sincs, mi volt fél órával, vagy egy nappal ezelőtt, mert csak néhány lényeges dolgot jegyez meg, a többit elfelejti. És bizonyos pillanatokhoz mégis ragaszkodik, nem úgy, mint a legtöbb másikhoz.
El lehet képzelni azt a helyzetet, mintha minden percben a hetekkel ezelőtt rosszul bekötött cipőnkre gondolnánk, hogy ugyan miért nem sikerült jobban bekötni. Vagy egy pofonra. Vagy egy puszira. És nem bír elszakadni ezektől az emlékektől, mindig jelenné akarja tenni azokat.
Bizonyos emlékek ilyen módon történő kiemelése, magasabb prioritásúvá tétele zavart okoz az ember belső világában. A megoldás abban rejlik, hogy minden emléket azonos módon kell kezelnünk. El kell kezdeni minden pillanatot, majd elmúló pillanatot figyelni. Azt, hogy elmúlt. Csak egy rövid ideig mindet. Úgyis olyan sok van, hogy ha mindre figyelni akarunk, egyszerűen nem jut rá idő, hogy bizonyos elmúlt dolgokkal többet foglalkozzunk, mint a többivel. Megírtam ezt a mondatot. Ez a mondat sosem fog már megismétlődni, mert egy bizonyos téridő-helyzetben írtam, ami sose lesz többet. Ahogy ez sem. És ez sem. Ha újra leírom, az már másik mondat lesz. És a betűk is, ahogy írok, folyamatosan elvesznek a múlt ködében. Nem érdemes bizonyos dolgokkal jobban foglalkozni, ha az ember a jelen dolgaira akar figyelni. Márpedig a megértés, bárminek a megértése csakis a jelenben történhet.
Feltehetnénk a kérdést: az olvasás nem múltidézgetés? Hisz annak semmi köze a jelenhez. Nos, kétféleképp lehet kezelni a múltat: vagy úgy, hogy arra gondolunk, mit olvastunk Előbb, vagy arra gondolunk, hogy hogyan olvasunk Most. Ugyanis minden olvasás új, és nem ugyanazt olvassuk, hiszen a betűk, a könyv is velünk halad az időben. A gondolkodás és álmodozás közben mindig elhitetjük magunkkal, hogy a múltban vagyunk, és próbáljuk megérteni a történteket, újra átérezni, feldolgozni. De ha nem úgy kezeljük a helyzetet, hogy minden múltra gondolás jelenbeli tevékenység, akkor sose fogjuk megérteni.
Innen egyenesen következik, hogy a múlt nem tőlünk független dolog, hanem ahányszor csak kapcsolatba lépünk vele, mindig tőlünk függ a léte. Például, képzeljük el a rétet, amin egyszer voltunk, a zöldes rétet, körülötte fákkal, és a kék eget. Most pedig képzeljünk el a zöld rét helyett egy lilás rétet, amin rengeteg rózsabokor és pettyes gomba volt, majd madarak, sasok és baglyok szálltak az ember körül. Fújt a szél, és rezegtek a rózsabokrok is. A fákon csillogó, aranyló bogyók voltak, amiket a szél felkapott, és az ember elé fújt. Én a pokrócon ültem, és felszálltam vele, igazi repülő pokrócként használva. Így már máris egy másik helyszínt kapunk, az eredeti történésből. Ledöntöttük azt a tabut, miszerint a múlt egy megváltoztathatatlan dolog, és egyben rájöttünk, hogy a múlt a mi kezünkben van, és nem annak van hatalma felettünk, hanem nekünk rajta.
Amit a múltunknak hiszünk, az csak egy múlt a végtelen sok lehetőségből! Mi a jelenben hoztunk bizonyos döntéseket, vagy egyszerűen elviseltünk hatásokat, amik átmentek a múltba. Ez a történelmünk. De mi van, ha a történelmünk a számunkra csak érzések, képek sorozata? Mert mi más lenne? És ha csak érzések, képek sorozata, ezek az érzések és képek helyettesíthetők az általunk betápláltakkal. Az a különbség, hogy a múltbeli élettörténéseinkben automatikusan, tőlünk kívül álló erők hatására hoztuk létre az érzéseinket és képeinket, a történelmünket. Viszont ha más múltat akarunk magunknak, a saját erőinket kell felhasználni. Mindössze annyi a különbség, hogy most magunk tervezünk, és nem a történésekre reagálunk hirtelen, létrehozva egy "hirtelen történelmet".
Ha az anyagi világban létrehoztak egy épületet a múltban, azt anyagi erőknek kell elsorvasztani, megsemmisíteni, hogy eltűnjön, vagy átalakuljon. A személyes történelmünk szellemi összetételét pedig a saját szellemi erőnkkel tudjuk megváltoztatni. És nem árt tudni, hogy előbb minden a szellemből indul ki, még egy épület megépítése és lebontása is.
Tehát: a múlt nem egy mozdíthatatlan hegy, hanem nagyon könnyen alakítható, ahogy a jövő is. A mozdíthatatlan hegyeket mi teremtjük meg azzal, hogy valamit lehetetlennek gondolunk.
|
