Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/11482
|
Sergio Leone
A filmvilág hosszú-hosszú története rengeteg mérföldkővel tarkított. Az ember belebotlik forradalmian új képi, dramaturgiai megoldásokba, meghatározó színészi alakításokba, nagyszerű történetekbe. Ezek a teljesítmények először csodálatot, tiszteletet váltanak ki, majd epigonok sora kezdi az eredetiséget utánozni, továbbfejleszteni. Sergio Leone 1964-es Egy marék dollárért című westernje kétségtelenül egy a sok mérföldkő közül. Amellett, hogy a film feltámasztja, megújítja és életben tartja a western műfaját, három csodálatos életpálya elindulása köthető hozzá. Az egyik a ma már életműdíjas Clint Eastwood, a mindaddig relatíve ismeretlen televíziós színész, aki egy hosszú karrier csúcsán nemzetközi filmes ikonként és rendezőként is egyéniség tudott maradni: játéka az olyan karakterekben, mint hallgatag cowboy, kemény zsaru, vagy akár katona, a mai napig egy hivatkozási alap. Ennio Morricone, a teljesen ismeretlen zeneszerző, aki a rendező gyermekkori osztálytársa, ezzel az újszerű filmmuzsikával kitör az ismeretlenségből és egy életre meghatározza a westernfilmek zenéjének stílusát – ma sem találunk olyan western-zenét, ami legalább nyomaiban ne viselné a mester korai filmzenéinek hatását. Morricone mögött is döbbenetes életpálya tündököl: több mint 400, nagyrészt meghatározó filmfőtéma, a mai napig aktív munka jellemzi az egyik legnagyobb kortárs zeneszerzőt. A harmadik pedig maga a fogalommá vált rendező, Sergio Leone, aki ezzel a második rendezői munkájával lefektette egy stílus alapjait.
Az Entertainment Weekly szavazásán minden idők 41. legjobb rendezőjének választott Leone 1929 január 3-án született Rómában. Filmes apja és színésznő édesanyja révén hamar kapcsolatba került a mozivászonnal, már kamaszként szuperprodukciók rendezőasszisztenseként dolgozott, forgatókönyveket írogatott, majd 1961-ben rendezőként is debütált Rodoszi Kolosszus című filmjével, amely már magán viselte a rendező erősen epikus felfogásának nyomait. 1964-ben készítette el az akkor még gyermekcipőben járó spagetti western alapfilmjét, Egy marék dollárért címmel. A film (amely Kurosawa Testőrjének újrája) átütő sikernek bizonyult: a nagytotálok használata, az igazából nem is szimpatikus, hétköznapian önző főhős, a kendőzetlen brutalitás, a karakteres, olykor csúf arcok, hosszú pisztolypárbajok, gyors vágások és a hatásos, merészen újfajta kísérőzene felrázta a western elöregedett műfaját. Leone sajátos dramaturgiája és feszültségfokozása is valami egészen új volt a megszokott klisékhez képest.
A filmet követő folytatás, az 1965-ös Pár dollárral többért még sikeresebbnek bizonyult. Clint Eastwood arca mellé Lee Van Cleef arca is bevésődött a filmtörténelem nagykönyvébe, Leone pedig tökélyre fejlesztette az idővel való játékot a pisztolypárbajokat megelőző zsebóra-muzsika feszültségfokozásával.
A Dollár-trilógiaként emlegetett sorozat utolsó darabjával, az 1966-os A Jó, a Rossz és a csúf című, amerikai polgárháború alatt játszódó westernnel Leone talán minden idők legjobb westernfilmjét, és talán egyben minden idők legjobb filmjét alkotta meg. A műből sugárzó életérzés, a karakteres főhősök, a remek sztori, a tökéletes dramaturgia, a hol komoly, hol könnyed, hol epikus hangvétel egy felejthetetlen klasszikussá varázsolja a filmet. Morricone zseniális zenéje a westernfilmek örök szimbólumává válik, míg a sadhill-i végső leszámolás méltán követel helyet magának a filmtörténet legjobb jelenetei között.
Két évre rá készül el a rendező legérettebb munkája, a Volt egyszer egy vadnyugat. Leone itt végre együtt dolgozhat Charles Bronsonnal és Henry Fondával, akiket eredetileg már az Egy marék dollárért című filmjében is szerepeltetni szeretett volna. Fonda embertelenül gonosz, a képi világ tökéletes, a film pedig az utolsó percig epikus és gyönyörű. Írói között a szemfülesebbek Bernardo Bertolucci nevét is felfedezhetik.
Folyt.Köv
|
