Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/11482
|
Fight Club
Az álmatlanság legjobb ellenszere a csoportterápia. Bármilyen csoportterápia. Erre a film névtelen főhőse (Edward Norton) véletlenül jön rá, és felfedezését maximálisan kihasználja: hamarosan már oszlopos tagja a hererákosok, a tébécések és a különböző parazitáktól szenvedők összejöveteleinek. Lelki békéje és éjszakai nyugodalma azonnal helyreáll, ha Bob, a szteroidoktól leépült egykori testépítő Willendorfi Vénuszhoz méltó keblei között sírhatja ki magát. A boldogság sajnos nem tart sokáig. Marla, egy másik "tettető" ráébreszti Edet, hogy becsapja az igazi betegeket és ettől kezdve az álmatlan éjszakák újra kezdődnek. Most már nem elég, ha megjátssza a haldoklót, máshogy kell kitörnie a magányból, másként kell magára vonnia embertársai figyelmét. Valami őszintére, valami radikálisra van szüksége. Akár égi jelnek is tekinthető, hogy lakása felrobban, a gázrobbanás megsemmisíti összes bútorát, holmiját. Nincs hová mennie, így érthető, ha Tylert (Brad Pitt) hívja, akivel mindössze néhány órával korábban ismerkedett meg a repülőn.
Minden egy kocsma mögötti parkolóban kezdődik. "Üss meg, ahogy bírsz" mondja Tyler Ednek, aki a harmadik felszólításra eleget is tesz a felkérésének. A verekedés felszabadítja a két férfit; ez jobb, mint a csoportterápia. "Gyakrabban kéne ezt csinálnunk", jegyzi meg Ed és rendszeressé válnak az ilyen bunyók. Később mások is beszállnak a játékba és megalakul a Harcosok Klubja. Ed Tylerhez költözik, egy mindentől messze eső omladozó házba. A házban hamarosan megjelenik néhány klubtag is, Tyler egy egész hadsereget toboroz maga köré, és új klubok alakulnak szerte az országban. Tyler az abszolút szabadságban hisz, "nem engedhetjük meg, hogy tárgyaink birtokoljanak minket", hirdeti. Hitvallása eleinte vandalizmushoz, később terrorizmushoz vezet. Innen már csak egy lépés a káoszterv, amelynek célja valószínűleg a Rousseau által elképzelt társadalom megteremtése.
David Fincher nagyon kemény filmet készített. A Harcosok Klubja kemény képi világában, véresebb ökölharcokat nemigen láthattunk a mozivásznon mostanában, de sokkal keményebb témájában. Egyfelől a fogyasztói társadalom éles kritikája és elutasítása jellemzi az alkotást, másfelől azt mutatja be, hogy jelenlegi életünk milyen gyenge lábakon áll, végül pedig azt a régóta ismert evidenciát bizonyítja be ismét, hogy a teljes szabadság és a diktatúra között csak egy nagyon vékony határ húzódik.
Már elértünk abba a korba, amelytől néhány évtizede óvnak minket az anti-utópiák. A gépektől függünk, csak még nem vettük észre. A kreativitás, a jellem háttérbeszorult, az emberélet statisztikai adattá lett és mindenki a tökéletességre törekszik, ami jelen esetben minél jobb autó, számítógép vásárlásával, IKEA bútorokkal berendezett lakással és drága ruhatárral azonos. Tyler teljes erejével küzd a rendszer ellen és Edet is magával rántja a küzdelembe, akinek elege lett egyhangú munkájából, főnökéből és az egész anyagias világból. A klub gyorsan gyarapszik. Az emberek már nem tudják tovább magukban tartani a társadalmi normákkal összeegyeztethetetlen állati ösztöneiket, elég nekik a Tylerék pattintotta szikra. A film sajnos nem tud (nem is akar) használható alternatívát adni a mostani társadalmi rend helyett, hiszen a Tyler által járt utat is elutasítja, távol áll tőle az erőszak dicsőítése.
Tyler a klub megszervezésével csak a stresszt, a feszültséget akarta levezetni, de túllőtt a célon. A fennálló szabályok ledöntésével és újak megalkotásával létrehoz egy erőszakszervezetet, amely nem válogat a módszerekben, hogy elérje célját. A forgatókönyv ügyesen ötvözi a különböző radikális szervezeteket: a harcosok kopaszra borotvált feje a skinheadekre, a szabadságra való törekvés az anarchistákra, a tulajdon elutasítása a kommunistákra, a névtelenség és a terrorista akciók pedig az iszlám fundamentalizmusra utalnak.
Chuck Palahniuk első regénye, amelyből a film készült, igazi mestermunka. Olyan, mintha a Zabhegyezőt keresztezte volna a Sötétség délbennel és Babits Gólyakalifájával. Minden benne van, ami Fincher eddigi filmjeit is jellemezte: paranoia, pesszimizmus, fordulatok és ehhez társult még a stílusosan morbid humor. Régi igazság, hogy egy jó könyvet nem lehet kifogástalanul átültetni a film nyelvére, az alapanyag mindig klasszisokkal jobb marad az adaptációnál. A Harcosok Klubja majdnem rácáfol erre a szabályra. A profi trükktechnika nagyban hozzásegítette a rendezőt, hogy bámulatos képi világot tudjon kölcsönözni filmjének, a legnagyobb benyomást mégis a két főszereplő óriási játéka hagyja a nézőben. A narráció szinte példátlan használata (a Nagymenőkön kívül nemigen volt olyan film, amelyik ilyen jól használta volna a voice-overt) tökéletesen visszaadja a könyv stílusát, hangulatát. A film egyetlen gyenge pontja a kissé sántító befejezés, a forgatókönyv sajnos eltért Palahniuk nehezen megfilmesíthető fináléjától.
|
