Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Elvesztettem egy barátom.
Nemrégiben elvesztettem egy barátom. Nem, nem fizikailag... szerencsére. Lelkileg veszítettem el őt.
Hogy miért? Nos, ez egy jó kérdés. Én magam is hosszasan gondolkoztam rajta, de nem jutottam közelebb a válaszhoz. Talán sosem fogom megérteni igazán az okokat...
Az életem elmúlt 3-4 évben részese volt szinte minden fontos eseménynek. Évek óta vele osztottam meg minden gondolatomat, mindent, amit csak fontosnak tartottam, és ő ugyanígy volt ezzel. Ő is elmondott nekem mindent. Bátran kimondhatom, hogy soha nem volt hozzá fogható barátom. Mégis elveszítettem őt...
Ki is ő? Ez tulajdonképpen nem is fontos. Elég annyit tudni róla, hogy nálam idősebb egy évvel, és nő.
2001-ben ismerkedtem meg vele, egy tanfolyamon. Már akkor hamar kiderült, hogy szimpatizálunk egymással. Akkor a számítástechnika hozott össze minket, és a hasonló érdeklődés.
A tanfolyam végeztével elszakadtunk egymástól, kb. egy évig nem beszéltünk. Amikor internetezni kezdtem, teljesen véletlenül akadtam rá egy fórumon a hozzászólásaira. Felvettük egymással a kapcsolatot, és a legjobb barátok lettünk. Az, hogy ez meg is maradt ezen a szinten, és nem „jöttünk össze” abból ered, hogy nekem nem jön be ő, mint nő, és szerintem én sem neki. De éppen ezért tudtunk igazán jó barátok lenni.
Szinte mindent tudtunk egymásról, olyan dolgokat is elmondtunk a másiknak, amit senki másnak. Nagyon kedveltem őt. Nagyon jó meglátásai, gondolatai vannak, jól viszonyul az élet dolgaihoz, és a legintelligensebb nő, akivel valaha is találkoztam.
Sokszor, sok minden miatt felnéztem rá, rengeteget tanultam tőle az életről, az emberekről, és sok minden másról is. Volt, hogy míg én agyonbonyolítottam valamit, és nem voltam képes megérteni, ő három mondattal elintézte a dolgot, és még igaza is volt...
Olyan dolgokat is megtett értem, és miattam, amit ma is alig hiszek el, hogy képes volt rá. Volt, hogy csak azért ideutazott az ország másik feléből, hogy beszéljen valakivel, azért, mert ez nekem akkor fontos volt...
Mindig úgy éreztem, ő az egyik legbiztosabb pont az életemben, akire mindig számíthatok...
Persze én is sokszor voltam neki lelki támasz, mert neki is szüksége volt néha valakire, akivel megbeszélheti a dolgait. A kapcsolatunk így hát jó, és tartalmas volt... Az életünk nagymértékben hasonlít egymáséra, talán azt lehetne mondani, hogy ő az nőben, mint én férfiben. Ugyanolyan vagy hasonló problémákkal küzd az életben, és a párkapcsolatokban, mint én... Talán ezért is értettük meg egymás olyan jól...
Hogy mégis miért lett akkor vége? Azért, mert egyszer az életben én is engedtem annak, hogy nekem sem muszáj mindig jófiúnak lennem, nekem is lehetnek aljas húzásaim, még ha érthető okból történnek is... és ezt ő nem tolerálta, nem tudta elnézni nekem. Azt is elmondom, miről is volt szó.
Az előzőekben leírt történetben volt az, hogy engedély és beleegyezés nélkül belenézegettem valaki más számítógépébe, és bizalmasnak mondható információkat szereztem meg róla. Tudom jó, hogy nem helyes ilyent tenni, de akkor úgy éreztem, okkal tettem. Később kiderült, valóban igazam volt. Meg a másik, amikor a telefonhívással szereztem bizonyítékot arra, hogy valóban átvernek...
És itt jön a lényeg: addig, amig mindig úgy viselkedtem, ahogy az egy normális embertől elvárható, vagy is becsületesen, őszintén, nyíltan, addig bízott bennem, beszélgettünk, és őszinte volt velem.... mikor azonban egyszer engedtem annak, hogy becstelenné váljak, hogy olyan tegyek, amit nem volna szabad - de ami érdekes módon sok más embernek teljesen természetes - akkor már elveszítettem a bizalmát. "Nem az vagy, akinek hittelek"... ennyi volt a válasz arra, hogy mégis miért olyan nagy bűn az, hogy nem hagytam csak úgy, hogy valaki átverjen, hanem felvettem a kesztyűt, és hasonló módszereket alkalmaztam, mint amit ellenem használtak? Egyszer, okkal, és indokkal. Ez annyira főbenjáró bűn, hogy emiatt el kell dobni egy jó, és bizalmas kapcsolatot!? Ezt nem értem igazán...
A másik, ami vele kapcsolatban meglehetősen fájt, hogy míg idegen emberek a támogatásukról, és a megértésükről biztosítottak, addig az az ember, akit a legjobb barátomnak neveztem, annyit reagált az egészre, hogy nem érti, mit kell azon annyit agyalni, hogy "egy fruska átvert"... Iszonyúan fájt, hogy ő ennyit látott az egészből, abból a sok mindenből, amin kersztülmentem... abból, hogy bizonyos mértékben az életszemléletem és a gondolkodásmódom változott meg ennek az esetnek a kapcsán... de ő ebből semmit sem vett észre.
Ez azért is furcsa, mert nem sokkal ezelőtt végigasszisztálta egy másik lányhoz fűződő kapcsolatomat, és éppen ő volt az, aki támaszt és segítségett nyújtott sokszor, mikor épp el voltam kenődve... és tudta nagyon jól, hogy mennyire érzékeny tudok lenni, és mennyit szoktam agyalni a legegyszerűbb dolgokon is... Mégsem értette meg, hogy ez a dolog fontos nekem, jóval fontosabb, mint az előző... pedig az sem volt egy könnyű menet...
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az ő élete is éppen felfordult kissé, történt egy igen jelentős dolog, ami miatt meglehetősen ideges, és bizonytalan volt, mert nem tudta, hogy mi is lesz az egésznek a vége. Hogy mi is volt ez, az nem fontos, elég annyit tudni, hogy az egész életére kihatással lehetett a dolog végkimenetele. Ezért persze megértem, hogy volt más baja is, mint az én nyűgjeimmel foglalkozni. Próbáltam is úgy hozzáállni, hogy figyeljek erre.... de néha muszáj volt megosztanom vele a gondolataimat. Lehet, hogy néha sok voltam neki... elismerem. De hát ő volt a legjobb barátom... kihez fordulhattam volna?
A kapcsoltunk meglehetősen hirtelen, és furán ért véget. Tavaly két napot nála töltöttem a balatonon. Mivel ez meglehetősen jól sikerült akkor, ezért bíztam benne, hogy idén is sor kerítünk majd erre. Így is történt. Azonban én nem tudtam, hogy ez alkalommal ő már egyáltalán nem látott engem szívesen (ezt csak utólag tudtam meg) és csak azért ment bele a dologba, mert egyrész megígérte, másrészt meg mert én állítólag erőltettem.... Persze ezen a ponton megint előjön az, amin a legtöbbet szoktam filózni az életben: ha valaki valamit nem akar, vagy terhes neki, akkor miért nem mondja azt meg, szemtől szemben... miért jobb képmutatónak lenni!? Mire ősz szakállam lesz, talán megértem ezt....
A mostani kirándulás után közölte velem, hogy tulajdonképpen alig várta, hogy elmenjek, és hogy szerinte egyetlen értelmes mondatom sem volt a három nap alatt, amit együtt töltöttünk, meg mert hogy én mennyire megváltoztam az utóbbi időben. Én nem vettem észre, hogy ez így lett volna, de ha ő mondja, akkor biztos igaza van... Talán most tűnt fel neki, hogy én nem csak mondom azt, hogy az életem alapelve, hogy add önmagad, hanem valóban azt is csinálom. Lehet, hogy a stílusom kissé nyers, és néha flegmatikus, de én legalább nem azt mondom, amit mások hallani akarnak... Ezt nevezhetjük "illetlen" viselkedésnek is... merthogy ezt is megkaptam tőle, hogy nem tudom, hogy bizonyos helyzetekben mit illendő, vagy szokás mondani.... Hmmm.. okés.
Az sem esett túl jól, hogy mindezt csak utólag mondta el nekem, és nem pedig ott és akkor, szemtől szemben, amikor lehetősége lett volna rá. Én azt gondoltam, hogy egy barátság elsősorban arról szól, hogy a felek nem csak a jó dolgokban állnak egymás mellett, hanem a rosszakban is, és ha úgy gondolják, hogy a barátjuknak valamilyen hibája, vagy felróható viselkedése van, akkor figyelmeztetik erre, és megpróbálnak segíteni, hogy a másik változtatni tudjon ezen. Számomra erről is szól egy barátság...
Sokat gondolkodtam a szavain és a történteken, de nem nagyon jutottam előrébb. Az volt a bűnöm, hogy egyszer az életben olyanná váltam, mint az átlag.... hazudozóvá, képmutatóvá. Amíg nem voltam ilyen, bízott bennem....
Ez az utolsó találkozás augusztusban volt. Azóta gyarorlatilag nem beszélünk egymással, holott msn-en mindig látom, hogy fent van... Az egyik utolsó beszélgetésünkben mondtam neki, hogy jó lenne ezt az egészet személyesen megbeszélni... de ő nem akarta ezt. Így hát nem látom értelmét, hogy én kezdeményezzek beszélgetést vele...
Megintcsak jöhet a kérdés: mi is a tanulság? És megint azt kell, hogy mondjam: nem tudom. Számomra értelmezhetetlen ez az egész szituáció. Mindamellett érdekes, hogy ez az egész történet mesze nem csak arról szólt, hogy elveszítettem a lányt, akiben sok mindent láttam, és akinek a puszta létezése igen mély hatást gyakorolt az életemre.... hanem arról is, hogy a legjobb barátomat is elvesztettem.... egészen más okból, de kétségkívül ide kapcsolhatóan......
Mindkettő fáj.
De azt nem tudnám megmondani, hogy melyik jobban....
|
