Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Igazságtalanság
Ismét firkálok, írom ki magamból a dolgokat, mert hát ugye az információk begyűjtésének szükségessége igény, de van, aki mégis sokkal jobban áll ebben, mint én. Neki sokkal több lehetősége van, mint nekem, már ha csak ez a naplót nézzük is, hiszen nem előírás, hogy nekem le kell írnom mindent, ami velem történik. De leírom, mert én már csak ilyen hülye vagyok. Meg ott vannak az adatlapjaim, itt is, meg nem itt is, azokból is sok minden megtudható. De én? Mit tudok meg? Egy lapot látok összesen, amin unalomig ismert alapadatok vannak, de semmi több. Se napló, se gondolatokba betekintés, de még csak egyetlen egy nekem szóló kép, vagy képaláírás sincs. Hol itt az igazság!? Én biztosítom valamilyen szinten a kapcsolatot, azt, hogy betekintés történhessen a gondolataim közé, de vissza ebből semmi sincs. Ennek csúcspontja egy két betűből, és három írásjelből álló "levél" volt, amiből aztán rettentő sokmindent megtudtam a befogadó fél gondolatvilágáról, érzéseiről, vagy arról, hogy mit váltott ki belőle - ha váltott valamit egyáltalán - egy neki címzett írás. Szal köszönöm szépen... Pedig vannak neki, biztos, hogy vannak neki... de talán már nem vagyok érdemes rá, hogy megossza velem ezeket. Nem tudom. És ez a legrosszabb.
Arról nem is beszélve, hogy simán eljátszható újra az, ami egyszer már sikerült, hogy úgy szól hozzám, vagy úgy ír nekem, hogy én nem is tudom, hogy ő az... Hiszen a cseten bármikor rámnyithat, én meg úgy állok hozzá, mint egy idegenhez... Szal újra kérdem: hol itt az igazság?
Még az is lehet, hogy régesrég nem is úgy van már semmi, ahogy volt, de én erről nem tudok, mert semmi jele sincs. Semeddig sem tart úgyhagyni az adatlapot, ahogy volt, még ha már nem is a valóságot tartalmazza. De ha meg nem változott semmi, akkor visszautalnék az egyik előző bejegyzésre, miszerint télleg jó ez így!?
Nem tudom, hova vezet ez majd. Leépüléshez? Az érdeklődés teljes elvesztéséhez? Igazából azt sem értem, hogy annak idején miért kellett akkora hűhót csapni azért, mert eltűntem egy rövid időre próbaképpen, hiszen most meg ott vagyok, itt vagyok, mindenhol lehetnék... de most meg már nem kell. Nem ismerjük egymást, nem beszélgetünk, nem levelezünk, nem csinálunk semmit. Akkor mi a különbség, hogy ha vagyok, de nem kellek, és az egyáltalán nem vagyok között? Semmi. Szerintem.
Még mindig képtelen vagyok feldolgozni a miérteket. Még mindig nem értem, hogy bár a jelek szerint ugyanúgy jelen vagyunk egymás életében gondolatilag, miért nem lehet ezt a fizikai valóságba is átültetni? Miért? Mert nem éri meg!? Ezt ki tudja mondani olyasvalaki, aki komolyan veszi magát, és komolyan veszi a másikat is? Illetve ha tényleg nem lehet, illetve tényleg nem éri meg, akkor miért kell a gondolat is akár? Miért csepegetünk reményt a másikba, ha nem tudjuk mi magunk sem, hogy leszünk-e elég kitartóak és biztosak magunkban? Mi lehetséges olyan, ami "nem éri meg" azt, ha az ember találkozhat azzal, akit szeret, még ha ritkán, és rövid időre is? Mi!? Fel nem foghatom.
Kérdések.
Válaszok nincsennek.
És akkor az ember próbálja megőrizni a józan eszét, próbáljon élni, koncentrálni a munkájára, és mindent úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nem ezek a kaleidoszkópszerűen változó kérdések kavarognának naphosszat a talányoktól elgyötört agyában...
|
