Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Egy álom
Van egy visszatérő álmom. Egyszer már írtam erről, de akkor nem fejtettem ki, hogy mi is ez.
Mint tudjuk, számomra mindig is fontos volt egy lányban, hogy adjon magára. Azt is tudjuk, hogy először mindig a lány alakját nézem meg, ha megismerkedem valakivel. Szeretem, ha egy lány vékony, jóalakú. Számomra elsősorban ez testesíti meg a nőiességet, és nem pl. a nagy mellek, mint sok más pasinak. Ezért szeretem pl. az olyan ruhákat is, amik kiemelik egy nő alakját. Gondolok itt pl. a különféle estélyi ruhákra, az olyan igazán elegánsakra, amiket az ember lánya a hétköznapokban nem visel, hanem tényleg csak akkor, ha ki szeretne öltözni valami esemény miatt.
Egy nagy teremben vagyunk. Amolyan bálterem. Sokan vannak, de igazából ezt nem érzékelem, csak annyit, hogy mindenki szép, és elegáns. Valamilyen rendezvény van, nem tudom, mi.
Oldalról lépek be a terembe, szemügyre veszem az embereket. Sok szép nőt látok. Gyönyörű smikekkel, fantasztikus ruhákkal. Magam is elegáns vagyok, a saját bordó zakóm van rajtam, egy fekete nagrággal, és tükörfényesre pucolt cipővel. Nem lógok ki a sorból, és ez fura is egy pillanatra, hiszen általában mindenhol kilógok. De most nem érzem magam zavarban, teljesen természetes, hogy ott vagyok, bár nem tudom, hogyan kerültem oda, és mit keresek ott.
Elveszek egy italt a pincértől, és tovább figyelem a nőket. Kapok is pár jelentőségteljes pillantást, amin csak elmosolyodom.
Ekkor lép be ő.
Mintha minden megállna egy pillanatra. Rápillantok, és tudom, hogy rá vártam. Egy habkönnyű, fényes, kék selyemruha van rajta, ami kiemeli a tökéletes alakját. Egyszerűen lenyűgözően szép. Nincs benne semmi mesterkéltség, ahogy belép a terembe, és szinte nem is látom, ahogy lép - mintha siklana a padló felett. Persze azonnal felismerem, annak ellenére, hogy nagyon rég láttam, és akkor sem így, kiöltözve. Eddig számomra a természetes szépsége miatt volt gyönyörű, és kívánatos, de most, hogy mindezt még kiemeli a gyönyörű ruhája, és a finom, de szép sminkje, úgy érzem, soha nem láttam még csak hozzá foghatót sem.
Éles váltás - egy pillanatra fentről látom az egész báltermet, mintha csak a karzaton állnék. És látom, hogy az összes fej felé fordul, a nőké is. Ez jóleső érzéssel tölt el.
Ismét váltás - a terem közepén állok. Ő rámpillant, elmosolyodik, majd egyenesen elindul felém. A férfiak feje egy emberként fordul utána.
Amikor odaér, a kezét nyújtja - én pedig egy apró meghajlással kézcsókot adok rá, majd a karomat nyújtom, hogy belémkarolhasson. Ő el is fogadja ezt, és szorosan hozzámsimul. Érzem a teste melegét, a finom illatát, és közvetlen közelről nézek mélyen a szemébe. A zöldesbarna szempár soha nem látott mélységeket ígér.
A következő pillanatban már táncolunk. Szokták mondani, hogy a tánc egy vízszintes vágy függőleges kifejezése - hát ebben van valami. Olyan szorosan simul hozzám, ahogy csak tud, együtt mozdulunk, együtt lélegzünk. Nagyon jól megy a tánc, annak ellenére, hogy azelőtt sosem táncoltunk még együtt. De valamiért mégsem kell irányítanom, tökéletes összhangban mozgunk egymással.
Nem tudom, mennyi idő telik el. Igazából azt sem érzékelem, hogy mikor kezdődik, és mikor végződik az egész. Csak azt tudom, hogy minden tökéletes. Táncolok a számomra leggyönyörűbb nővel a világon, akinek minden mozdulatából, minden pillantásából árad felém valamiféle szenvedély, és tűz.
Váltás - kint vagyunk valahol, messziről hallatszik csak a zene, és a fények is csak halványan érnek el idáig. Nyári éjszaka van, egyáltalán nem fázunk, de igazából ezt sem érzékelem. Csak őt látom.
Csókolózunk. Mélyen, hosszan, szenvedéllyel. Aztán finoman, éppen csak egymáshoz érve. Nem tudom eldönteni, melyik a kellemesebb.
Megint váltás - egy vízparton állunk. Kerti tó? Halastó? Óceán? Fogalmam sincs. Egy faragott pad is van ott, hasonló, mint ahol először beszélgettünk valamikor. Ő nekidől ennek a padnak, félig ülő, félig álló helyzetben. Én előtte állok.
Felemeli a fejét, rámnéz, a kezét nyújtja. Én megfogom, közelebb lépek. Mélyen a szemembe néz, és azzal a semmihez sem hasonlítható, sejtelmes mosolyával megszólal:
- Igen!
Az agyam csak egy villanásnyi időre töpreng el a szó jelentésén. Nem kell többet mondania, mégis tudom, mi igen. Nyitnám a szám, hogy válaszoljak, kérdezzek, vagy egyáltalán reagáljak - de ő az ajkaimra teszi az ujját, és csittre int.
- Ne beszélj!
Magához húz, és ezúttal ő csókol meg engem, majd én finoman rátérek a nyakára, a vállára, kezem a hátát simogatja, amit a gyönyörű ruha teljesen szabadon hagy. Megint nem vagyok tudatában, mennyi idő telik el.
Váltás - ismét a tánctéren vagyunk, és ha még lehet fokozni ezúttal még szenvedélyesebben táncolunk, mint addig. Valahogy felszabadított az az egy szó, ami oly édesen csilingelve hagyta el az ajkait odakint...
Általában itt ér véget az álom, vagy legalábbis eddig emlékszem rá a legjobban. Ez után is van még néhány foszlány egy szobáról, arról, ahogy megszabadulunk a ruháinktól, és a gátlásainktól, meg érintésekről, illatokról, ízekről, és mozdulatokról, de ezek inkább csak villanások. Egyszer sem sikerült még végigálmodnom az egészet a teljes befejezésig.
Lehet, hogy ez nem véletlen. Talán a valóságban kell majd befejeznem egy napon...
"Eddig azt hittem, a képzeletet nem múlhatja felül a valóság. Tévedtem. Van, ami szebb, mint a képzelet."
Ez miatt az álom miatt kezdtem el tánciskolába járni tavaly.
|
