Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Éjszaka
Ismered azt az érzést, mikor lefekszel, szeretnél aludni, nagyon szeretnél, de az álom sehogy sem jön, a gondolatok kavaroganak a fejedben? Valami feszültség szorítja össze a gyomrod, egyre idegesebbé válsz, mert minél jobban szeretnél elaludni, annál erősebbé válik a tudat, hogy nem fog menni, csak kínlódás lesz az éjszaka? Fel kellene kelni, csinálni valamit, elfoglalni magad, de valójában tisztában vagy azzal, hogy nem tudná lekötni a figyelmedet semmi, hiába próbálnál meg mondjuk olvasni valamit, a legérdekfeszítőbb regény mondatai is összefolynának a szemeid előtt, mert ott van benned valami, ami minden érzésedet, gondolatodat uralja, rádtelepszik, föl s alá járkál a tudatodban, és minden mást elnyom, ural téged, irányít, hatalmában tart. Ismered ezt az érzést? Mikor csak fekszel az ágyadban, karjaid összekulcsolva a tarkódon, bámulod a plafont, a sötétségben szellemszerű képek vetülnek a retinádra. Csönd van. Hideg, érzéketlen csönd. Nem hallasz semmi mást, csak a saját sóhajaidat, lélegzetedet, ami a időnként megmagyarázhatatlan zihálásba csap át, magad sem tudod mi lehet veled. Dühössé válsz magadra, utálod ezt a helyzetet, legszívesebben felkiáltanál, felpattannál, és nekiindulnál a nagyvilágnak, mindegy hova, mindegy, csak menni, el innen, rohanni valahová a távolba, bele az éjszakába, menni, menni, menni. Aztán mégiscsak ott maradsz az ágyadban, erőnek erejével megpróbálsz valami kellemes képet felidézni az agyadban, rá akarod kényszeríteni magad, hogy azt a valamit, ami üvölt benned, azt elűzd. De nem megy. Minduntalan visszatér. Csak forgolódsz, egyik oldaladról a másikra, gyűrögeted a párnád, érzed, hogy remeg a kezed. A nyugtalanság önmagát gerjeszti tovább, neked pedig sírni támad kedved, talán egy jó kiadós zokogás kitisztítaná belőled ezt az őrjítő érzést, mely kikészít, felzaklat, tönkretesz. Hiába tudod, hogy meleg van, nyakig be vagy takarózva, mégis fázol, de belülről fázol, valami jeges félelem tölt el, megijedsz önmagadtól. Rettegni kezdesz a saját érzéseidtől, és szűkölve könyörögsz magadnak, hogy aludj el már végre. Persze minderre semmi esély, tudod jól, minél jobban akarod, annál távolabb kerülsz tőle. Ismered ezt az érzést? Megpróbálsz mély lélegzeteket venni, kitisztítani a tudatod, eszedbe jut miket hallottál, miket olvastál a relaxációról, mindent megpróbálsz, aztán kínosan kiröhögöd magad: neked még ez sem megy. Analízisbe kezdesz, megpróbálod logikusan végiggondolni, miért is van ez így, mi az, ami történik. Holott lelked mélyén tökéletesen tisztában vagy mindennel, úgy teszel, mintha az igazi ok nem is létezne, keresel valamit, amire ráfoghatod a kínlódásod, amire rázúdíthatod az összes felgyülemlett dühödet. De nincs bűnbak. Nincs. Hiába keresel. Egyre világosabban feltör belőled, az, amit minden erőddel megpróbáltál elnyomni, lemondóan sóhajtasz, és beletörődsz, hogy az igazság felszínre törjön, szétrombolja az önmagadnak építgetett hazugságfalakat, melyek a valóságot voltak hivatottak elfedni.
Ismered ezt az érzést?
|
