Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
A kirándulás
Nos, ott voltam.
Az egész hétvége meglehetősen fura és ellentmondásos érzéseket váltott ki belőlem. Mondhatnám, hogy nagyon megviselt lelkileg. Mert hát ugye nekem olyanom is van, sok más pasival ellentétben.
Az első érzelemhullám rögtön az állomáson tört rám, pontosabban, amikor kijöttem az állomásépület elé, és megláttam az előtte lévő parkot és a villamosokat. Nincs mit szépíteni, elsírtam magam. A nyílt utcán, fényes nappal. Az volt a legelső gondolatom, hogy "Mit keresek én itt igazából....? Kergetek egy álmot, ami valójában sose volt."
Mert ugye mint mondtam, igazából ezernyi apró emlék köt ide, többek között az első találkozás első pillanatai, amik egy icipici félreértéssel indultak, de aztán minden egy pillanat alatt megváltozott, amikor megláttalak, ahogy jössz felém, majd odalépve megfogtad a kezem...
Ezután végigbringáztam a főutcán, és az jutott eszembe közben, hogy anno ezeket a távolságokat mind gyalog tettük meg, oda és vissza, az akkori állomásépületben lévő szállás, és a park, meg a többi helyszín között, és ez most bicajon ülve olyan fura érzés volt. 4 km a távolság a parkig...
Elfoglaltam a szállást, majd ezután egyből kitekertem a parkba. 11 éve jártam ott legutóbb, és nyilván feltűnt, hogy az egész szinte teljesen megváltozott, átépítették, felújították. Mondjuk gyönyörű lett, ez tény.
Itt jött rám a következő érzelmes pillanat, mert valami megmagyarázhatatlan módon vonz engem ez a hely. Egyszerre jött rám egyfajta megnyugvás, hogy itt vagyok, és egyfajta hiányérzet, hogy minek, ha te nem vagy itt...? Leültem, nézelődtem, felálltam, sétáltam, leültem, próbáltam beazonosítani az eredeti helyeket (pl. a kőfal, ahol az első fotók készültek, eltűnt), és természetesen megint ezernyi emlék futott át rajtam... Ekkor jutott eszembe az is, hogy lehet, hogy azért vonzódom ide, meg azért nyugszom meg, ha itt vagyok, mert ez volt az a hely, ahol életemben először tapasztaltam (!) valakitől őszinte érdeklődést, őszinte érzelmeket, és itt éreztem először, hogy boldog vagyok.
Sírtam. Ismét. Sirattam az emlékeimet és azt az életet, amit élhettem volna, ha mások lettek volna a körülmények...
Aztán elindultam oda, ahová tartottam végülis. Egy pillanatra bevillant, hogy talán az erdei ösvényen is történtek változások, de odaérve láttam, hogy csak a kis fapad tűnt el amin ültünk és csókolóztunk anno, a nagy fa, aminek töve a dobozt rejti, változatlan.
Az első 5 percben csak túrtam a földet, már-már azt hittem, hogy mégis elvitted a dobozt valamikor, csak ezt nem közölted velem. De aztán pontosabban megnézve a helyet, másodszorra már sikerrel jártam, kifordítottam a földből a dobozt, ami azon kívül, hogy kicsit megrozsdásodott, egészen jó állapotban volt. Pláne, ha hozzávesszük, hogy 1 nap híjján pontosan 13 évet töltött a föld alatt...
13 év.
Ezen gondolkozzunk el egy kicsit. Mi minden történt 2010 óta...?
Felsorolhatatlanul sok minden. Sok minden változott, sok minden viszont nem.
Írok is egyébként egy listát, évek szerinti bontásban, hogy melyik évben mi történt, mit csináltam, mert így sokkal könnyebb visszaemlékezni az elmúló évekre...
Volt 4 párkapcsolatom, ezek közül egy 4 éves, pár fél éves, több hónapos. Volt 4-5 alkalmi, pár hetes kapcsolat, volt 2 egy éjszakás. Bár ezek összesen nem jelentettek annyit, mint veled egy nap... Na jó, volt egy, ami szintén megviselt, amikor vége lett, de mégsem annyira...
Nagyjából befejeztem a házam átalakítását, felújítását, elképzelhetetlenül sok munkát és energiát téve bele.
Felépítettem egy másik, komplett lakást, pont a 4 éves kapcsolaton belül, szintén rengeteg munkával.
Elvesztettem apámat.
Kitanultam egy teljesen új szakmát, végzettséggel, miáltal az addig hobbiként végzett tevékenységem szintet lépett. Ez egy teljesen új fejezetet nyitott az életemben, már csak azért is, mert nagyon sok új embert ismertem meg , lányokat, és kollégákat egyaránt. Az idő ráadásul azt is bebizonyította, hogy van tehetségem az egészhez.
A belsőmben sok változás nem történt. Ki merem jelenteni, hogy ma is ugyanaz az érzelmes, törődő, lelkis, érzékeny, gyakorlatias, sajátos humorú, tájékozott, normális értékrenddel rendelkező férfi vagyok, aki mindig is voltam. Bár tény, hogy az emberekkel való kapcsolataim miatti csalódások sokat hozzátettek ahhoz, hogy ma már messze nem vagyok olyan nyílt, mint voltam valamikor.
Az elmúlt éveken elmélkedtem egy darabig még ott a parkban, ahhoz viszont, hogy ki is nyissam a dobozt, össze kellett szednem a lelkierőmet, mert bár én pontosan tudom, hogy mi volt benne, valahogy mégis fura érzés volt, mert ugye ezt neked kellett volna, és a benne lévő levél is neked szólt igazából. A szállásra visszatérve nyitottam ki végül. A tartalma meglepően jó állapotban vészelte át a 13 évet, vagyis teljes egészében betölthette volna a feladatát. A levél teljesen olvasható, a kulcsok rozsdamentesek maradtak.
Elolvastam a levelet.
Itt sírtam harmadszor.
Ugye párszor már elemeztem, hogy az én személyiségem olyan, hogy a legritkább esetben változtatom valamiről a véleményem, illetve ha én mondok valamit, akkor az úgy van. Ezért is szenvedek sokat az életben, mert rájöttem a sok év alatt, hogy ez csak nekem természetes...
A "Szeretlek, és ezen nem változtat semmi sem." mondatnál jött ki belőlem újra egy érzelemhullám, és sírtam, nem tagadom. Fájt, hogy oly sokan vágynak erre a szóra, és még többen vannak, akik megkapják ugyan, de igazából nincs mögötte tartalom... Amikor én ezt leírtam, volt. Most is van.
Miután megnyugodtam, elkezdtem gondolkodni ezen az egészen... A gesztuson, a megvalósításon. Ugye tudjuk, hogy ezt az egészet egyetlen mondat, nevezetesen az "Egy nap bekopogtatok az ajtódon." mondat hívta életre. Ezért történt az egész, mert nyitva akartam hogyni a lehetőséget, sőt, elősegíteni, hogy igazából nem is kell kopogtatnod, ott vannak a kulcsok...
Nem éltél vele.
Sőt, a teljes elzárkózást választottad, tökéletesen megfosztva engem még a tudattól is, hogy annyit tudhassak rólad, hogy egyáltalán életben vagy-e még...
Ma már nyilván nem lenne szükség erre, hiszen felnőtt vagy, szabad akarattal és döntésekkel, ha akarsz, bármikor megtalálhatsz. Tudod a telefonszámom, a címem, a munkahelyem.
De nem akarsz megtalálni.
Nem akarsz látni, beszélgetni, megtudni bármit is rólam, vagy az elmúlt évtizedről.
Ugyanez fordítva viszont nagyon is úgy van, hogy én roppant módon szeretném tudni, hogy mi történt veled azóta...
Ezt többször is próbáltam lekommunikálni feléd, de te úgy értelmezted, hogy vissza szeretném hozni azt, amikor fél napokat beszélgettünk át. Pedig nem. Én teljesen elégedett lennék azzal is, ha teszem azt félévente, évente feldobnál egy levelet, amolyan ez történt velem mostanában címmel, és esetleg (úristen ! ), csatolnál hozzá néhány fotót is magadról, meg az életedről. Ez olyan nagy kérés?
Azt már rég tudomásul vettem, hogy mi sosem leszünk újra egy pár. Elfogadtam. De ezt az elzárkózást képtelen vagyok elfogadni. Én boldog vagyok, ha téged boldognak látlak, akkor is, ha a boldogságod oka nem én vagyok... Tudod, ez az igazi szeretet.
Másnap már kora reggel újra kimentem a parkba, a reggeli csend és nyugalom valami egészen csodálatos érzés volt, lőttem is néhány gyönyörű képet, és csak úgy ittam magamba a nyugalmat. 2 napot voltam ott, ennek a 70%-át a parkban töltöttem... Persze bejártam a város más pontjait is, amikhez emlék fűzött, vagy csak egyszerűen érdekelt (bicajjal könnyedén mozogtam bármerre), többek között jártam a víztoronynál, meg annál az épületnél is, ahová anno a tanfolyamra jártam. Ez is érdekes érzés volt, már csak azért is, mert eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy bár anno 4 hónapot "laktam" a városban, akkor még fogalmam sem volt például a park létezéséről, akkoriban nem mentünk ki oda sose. De sok más helyet is felkerestem most.
Ami viszont nagyon meglepett az egész várossal kapcsolatban, hogy valami eszméletlen, hogy mennyi idegen van most itt. Arabok, indiaiak, kínaiak, négerek, és még ki tudja, milyen etnikumok. Nem, sosem voltam rasszista, semmi bajom más emberekkel, viszont a mennyiségük tényleg döbbenetes. Ahogy mentem az utcán erre-arra, néha hallottam magyar szót is...
Összefoglalva annyi a lényeg, hogy bár én ezt az egészet már lezártam magamban, most mégis szükségem volt erre az útra, hogy bizonyosságot nyerjek arról, hogy én tényleg minden megtettem, ami emberileg megtehető volt annak érdekében, hogy legyen lehetőséged állni a szavad, ami ugye emberré tesz egy embert.
Az egyik kedvenc mondásom, mottóm is ez: Egy ember annyit ér, amennyit az adott szava.
Éppen ezért egy icipicit még mindig nyitva marad ez az egész ügy, mert mint mondtam, addig nem távozom ebből a világból, amíg még legalább egyszer nem láttalak a valóságban. Hogy ez hogyan fog megvalósulni, általad történő kezdeményezéssel, vagy én oldom meg valahogyan, még nem tudjuk, de eljön ez a nap, biztos vagyok benne.
Addig is vigyázz magadra.
|
