Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
A lehetőség
5 év.
Bizony, kerek 5 év telt el azóta, hogy egy elég jelentékeny fordulópont történt az életemben. Aki kicsit is képben van velem kapcsolatban, az tudja, hogy ez a pont egy találkozás volt valakivel. Talán nem meglepő módon egy lánnyal.
A részletekbe most nem mennék bele, a lényeg az, hogy maga a találkozás is teljesen valószínűtlen volt, ami utána történt, az meg még valószínűtlenebb...
Lett egy kapcsolat, ami a sok akadályozó tényező ellenére is egész szépen alakult, legalábbis úgy nézett ki. Persze, mint lenni szokott, a legjobb dolgok is elromlanak, illetve utólag derül ki mindig, hogy amit az ember érzett, gondolt, annak a fele sem volt igaz. Vagy a másik fél részéről nem volt az.
Magát a kapcsolatot sem kívánom itt most elemezni, voltak benne nagyon szép dolgok és életre szóló emlékek, és voltak benne rosszak, amik felett napokig, hetekig csak ültem értetlenül. De gondolom, ilyesmi minden kapcsolatban megesik.
A lényeg az, hogy sokáig, nagyon sokáig bennem semmi sem változott meg, még akkor sem, amikor az egésznek több egymást erősítő ok miatt vége szakadt.
Úgy gondoltam, hogy mivel a lány még nagyon fiatal, hagyni kell neki időt, tapasztalatot, lehetőséget sok minden kipróbálására, megélésére, de mégsem kell elfelejteni, hogy létezik.
Sokáig azt is hittem, hogy ezt ő is ugyanígy gondolja.
Aztán mégis minden másképp lett.
Én még a mai napig is ugyanúgy gondolok rá, mint akkor.
Ő már leírt engem. Egy senki lettem a szemében.
Sokat gondolkoztam ezen. Nagyon sokat.
Mit tegyek?
Hagyjam rá?
Mondjam azt, hogy ő is egy olyan lány, mint bárki más, és könyveljem el, hogy egy volt a többi közül, aki megvolt, és ennyi?
Tényleg ennyi szerepe volt csak az életemben? Annyi, mint mondjuk egy átlagos napon megismert, átlagos lánynak?
Tényleg ennyi!?
És ez őt magát sem zavarja, hogy eddig jutott?
Vagy... ne hagyjam rá?
Mondjam azt, hogy épp azért, mert nagyon fiatal, nem lehet adni arra, amit most mondd, mert lehet, hogy x év múlva teljesen mást fog mondani, mint ahogy most is teljesen mást mondd, mint amit x évvel ezelőtt mondott?
De hogyan?
Hogyan biztosítsam annak a lehetőségét, hogy legyen lehetősége azt mondani: bocs, hülye voltam!?
A szakirodalom ezt aranyhídnak mondja.
Úgy kell biztosítani a visszavonulás lehetőségét, hogy a másik fél ne érezze úgy, hogy bármit is feladott a tartásából, a büszkeségéből, vagy bármiből, de mégis megtehesse ezt a lépést, ha akarja. Legyen rá lehetősége.
Nem egyszerű feladat ez.
Sokat gondolkoztam ezen is.
Ő nem fog lépni.
Ahhoz túl büszke, túl makacs, és túl ostoba. És túlságosan azt hiszi, hogy az, amit most gondol, az szentírás, és úgy lesz, amíg világ a világ.
Én is voltam 19 éves, világmegváltó gondolatokkal... Mindenki így kezdi.
Aztán az élet megtör, ha akarod, ha nem.
Tehát akkor?
Lépni nekem kell.
De ezt sem lehet úgy hogy odamegyek, és megrázom, hogy ne legyél már hülye!
Pedig lehet célravezetőbb lenne. :)
Tehát a feladat megoldása, mint sok minden más is ebben a kapcsolatban, rám marad.
De végül kitaláltam.
A megoldás végülis nem is túl bonyolult.
Volt egy nap a kapcsolatunkban, aminek volt egy bizonyos jelentősége, méghozzá két egymás utáni évben ugyanaz a nap.
Ezt ő is tudja.
Ezt a napot választottam.
A megoldás pedig az, hogy minden páros évben el fogok menni arra a helyre, ahol annak idején találkozni szoktunk. Pontosan azon a bizonyos napon.
Ennyi.
Ezzel megadom a lehetőséget, hogy amikor már elég érett lesz ahhoz, hogy nagyon másképp lásson dolgokat, mint most, legyen módja ezt ki is fejezni.
Nem követelőzöm, nem üldözöm, nem zaklatom.
Egyszerűen odamegyek, és megvárom, hogy eljön-e.
Ha eljön - jó. Beszélgetünk. Megnézem, mennyit fejlődött.
Ha nem jön el - nincs baj, elkönyvelem, hogy még mindig nem elég érett. Plussz kirándultam egyet. Amúgy is szeretem azt a helyet.
Tehát vesztenivalóm nincs.
Ma már meg tudom oldani, hogy a délelőtti órákban odaérjek, tehát ha nem jön el, még aznap haza tudok jönni.
Mondjuk ha eljön, akkor is.
Ennyit tudtam kitalálni.
Egyszer azt mondta nekem, hogy nekem mindig csinálni kell valamit, mert így érzem jól magam.
Lehet.
Talán tényleg bennem van az, hogy ha egyszer már megtaláltam, akkor nem fogom elengedni. Megadom neki a lehetőséget, hogy rájöjjön, ez valami más.
Aztán ha sose jön rá, akkor meg nekem van egy fix kirándulás az életemben. Csak jól járhatok. :)
De mint mondtam, lehet ezt az egészet figyelmen kívül is hagyni, vagy mosolyogni egyet rajta...
Ettől én még nem fogom kevésbé komolyan venni.
Ahogy ebben az egészben semmit sem.
|
