Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Így jobb?
Még mindig rengeteget gondolkodom a közelműlt eseményein, holott megfogadtam, hogy nem teszem. Csak az a baj, hogy egy dolog ilyesmit megfogadni, és másik dolog a valóság. Ha azt mondom neked, hogy NE gondolj egy nagy rózsaszín elefántra, zöld fülekkel és kék ormánnyal, akkor mire gondolsz...? Na ez is épp ilyen.
Persze a kép sokat tisztult azóta, értem, és megértem az indokokat (részben), de mégis mindig ott van bennem az, hogy akkor ez így most jobb!? Jobb az, hogy csak úgy vagyunk, nulla kommunikációval, nulla tudattal? Ha az eredeti verziót nézzük, akkor macerával ugyan, de legalább egy kis boldogság kijut valahogyan. Ritkán, és rövid időre, de még az is több, mint a semmi! Egy sivatagban bolyongva is jobb, ha időnként találsz egy-egy fél pohár vizet, és azt a magad túlélésére fordítod, mint hogy azt mondd, hogy nem érdekelnek az oázisok, ha beledöglök is végigcsinálom egyedül... nem? Vagy csak én gondolom úgy, hogy a kevés is jobb, mint az abszolút nulla? Nem tudom...
Jelen helyzet olyan, hogy két választás van: választható az is, hogy marad minden így, és akkor két boldogtalan emberről szól a történet, vagy választható az, hogy próbálkozunk valamivel, és akkor legalább egy kicsi jó is jut... szerintem ide is, oda is. Mert számomra tényleg felfoghatatlan, hogy miért jobb ez most így, ahogy jelenleg van.
Én elismerem, hogy szenvedek. Azért, mert későn ismertem fel dolgokat, azért, mert tudom, hogy ma már minden másképp lenne, de nincs esélye, hogy ezt éreztessem is, azért, mert rettegve várom a pillanatot, amikor megváltozik egy státusz, mert nem tudhatom, hogy onnan lesz-e még visszaút valaha is... És ez nem csak oda, hanem vissza is érvényes...
Én élem az életem, igyekszem jól és hasznosan eltölteni az időmet, és közben minden téren nyitott vagyok, hiszen jelenleg nincs miért elutasítónak lennem bármerre is. Nincs miért. De ha lenne, akkor minden másképp lenne. És nem is kellene sok... Csak az a kevés, amiért már érdemes csinálni az egészet.
Persze ez csak az én gondolatmenetem, és nem tudhatom, hogy ez ott is így van-e. Semmiben sem lehetek biztos. Lehet, hogy a státusz már nem is úgy van, csak épp miattam marad az eredeti. Hiszen tudható, hogy milyen vagyok én. Ma már nem mindennap, de azért időnként információk után kutatok... Nem tehetek róla, ilyen vagyok, ha van, ami fontos az életemben...
Sokszor eszembe jut, hogy a másik oldal vajon milyen gondolatokkal kel és fekszik? Vajon lehet, hogy hasonlókkal, mint én? Lehet, hogy csak azt hiszi, amit az egész történet végén vont le következtetést arról, hogy én hogyan gondolok rá a történtek után? Pedig nem úgy gondolok, sőt... Az indulat, és a kétségbeesés néha különös dolgokat hoz elő az emberből... Ha van előtted egy rakás fagyi, pont olyan ízesítéssel, amit imádsz, és bármire képes lennél, hogy a tied legyen, de mégis az történik, hogy a fagylaltos nem ad neked belőle, sőt, a végén még maga a fagyi is képes felolvadni, és elpárologni egy szó magyarázat nélkül, akkor ez szerintem belőled is előhozná azt, hogy az a fagyi lehet, hogy soha nem is akart a tied lenni, hiszen nem tett érte semmit... Nem fagyasztotta le magát, nem keményedett meg, és simán hagyta, hogy a fagylaltos akarata érvényesüljön. És baromi csalódott lennél. Meg dühös. Meg kétségbeesett. Meg kiábrándult. Persze tudom: ő csak egy fagyi... egy ártatlan fagyi, nulla akarattal, és semmi önállósággal. De ha egyszer annyira nagyon szeretem nyalni, és ő meg mégjobban, ha nyalom... Hogy ez sem elég érv, azt meg már végképp nem értem...
És hogy ezt miért ide, miért most, és miért így? Igazából nem tudom. A közvetlenebb dolgokhoz nincs lehetőségem. Merszem lenne, mert nem vagyok én olyan tutyimutyi alak, de úgy vogyok vele, hogy miért én? Én milliószor megtettem már, hogy visszaléptem, megalázkodtam, beismertem, elismertem, bocsánatot kértem. Talán túl sokszor is, lehet, hogy annyiszor, hogy ez már a féri mivoltomat is kikezdte. De nem érdekel. Van olyan helyzet, amikor sokkal fontosabb, hogy mi van belül, mint az, hogy kifelé játszuk a szerepet. De ez egyben nem jelenti azt, hogy ha adott lesz a szituáció, akkor nem lesz lehetőség újra arra a fajta férfiasságra, határozottságra, "leteperésre", és felnézésre, mint anno. Mert lesz. Ebben biztos vagyok.
A kérdés csak az, hogy mikor... hiszen azt sem tudom, hogy ez a kis iromány célbaér-e, hiszen nem tuti, hogy az információmorzsák szükségessége ugyanúgy igény-e, mint nálam...
A fő kérdés pedig az, hogy tényleg jobb így!?
(Hozzátéve, hogy a sok gondolkodás eredménye az is, hogy kiötlöttem azt is, hogy hogyan lehetne megoldani azt, hogy pl. ilyenkor nyáron, amikor nincs korán kelés, és besétálás az inkvizíciós helyre, és ráér az ember lánya, - elvégre szünidő van - az én összes dupla szabadnapomon hogyan tudnék ott lenni már egy-egy új nap hajnalán. Nem, nem 4 meg 6 óra jutna, délután 2-től, hanem sokkal, sokkal több.... reggeltől estig. Mert megoldható... Tudom, hihetetlen, de megoldható. )
(Ez a bejegyzés eléggé virágnyelven van írva. De akinek szól, illetve akinek fontos, azt biztosan megérti....)
|
