Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Az irigység
Mostanában érdekes dolgokat tapasztalok magam körül. Sosem voltam egy nagy pletykás, soha nem is érdekelt, hogy ki mit mondd, vagy gondol rólam, azonban mégsem tudom kihúzni magam az alól, hogy félfüllel, innen-onnan visszahallok dolgokat. Bár továbbra sem érdekel, mégis felvet bennem érdekes gondolatokat.
Egyre gyakrabban hallom némely emberektől, hogy vannak, akiknek nem teccik az, ahogyan én élek. Illetve nem hogy nem teccik, hanem inkább kissé furán néznek rám, minthogy én egyáltalán nem követem a "szokásokat" a "tradíciókat" és semmit, ami általános elvárás lenne.
Mondjuk ez nem újkeletű dolog; soha nem is követtem.
Mindig is kilógtam a sorból, kisgyerekként, kamaszként, és felnőttként is. Számomra ez a természetes. Néha még kifejezetten szórakoztat is.
A legfőbb dolog, amiért kapom a furcsa pillantásokat, hogy még mindig nincs családom, gyerekem. Mert ugye az már szinte "kötelező", hogy aki elmúlt 30, az nős legyen, és gyereke(i) is legyen(ek). Mindenki számára ez a normális, a szokásos, és az alapvetően elvárt.
Nekem nem.
Hogy miért?
A válasz roppant egyszerű: túl sok negatív példát láttam magam körül. És nem csak kifejezetten a párkapcsolatokban, hanem bizonyos emberek életútjában is. Na ez az, amit én minden eszközzel igyekszem elkerülni.
Az egészben az a legérdekesebb, hogy azt veszem észre, hogy bizonyos emberek roppant módon irigylik tőlem ezt az életet, amit élek. Vagy talán nem is irigylik, hanem inkább látom rajtuk, hogy bosszantja őket, hogy nekem több eszem volt, mint nekik, és nem mentem bele olyan dolgokba, amit később keservesen megbánok.
Mert bizony nem egy ember az ismeretségi körömben meglehetősen elcseszte az egész életét. Látom, érzem, tapasztalom, nap mint nap.
Én jelenleg szabadon és jól élek. Teljesen önellátó vagyok, nem függök senkitől, nem kell elszámolnom senkinek. Azt csinálok, amit akarok, oda megyek, ahova akarok. Ha felkerekedem, és 5 napig nem jövök haza, senki nem fogja megkérdezni, hogy hol voltam. A saját lakásomban élek, magam végzek minden házimunkát. Magamra keresek, és a pénzem valóban magamra is költöm. Folyamatosan fejlesztem a lakásomat, egyrészt új dolgok beszerzésével, másrészt a saját két kezem munkájával, barkácsolással, ötletekkel. Vannak kedvteléseim, van hobbim, és ha olyan kedvem van, és egy kicsit is teszek érte, akkor az éjszakáimat sem kell egyedül töltenem az ágyamban... Mindig találok magamnak elfoglaltságot, unatkozni nem nagyon szoktam. Nem keresek ugyan milliókat, de nagyon szorító anyagi gondjaim sincsennek. Amire kell, arra jut. Sportolok, utazgatok (ingyen), és sok más kedvtelésem is van. Összefoglalva: teljes mértékben megtestesítem a mai divatos szóhasználattal leírt "szinglit". És jelenleg nagyon is jól van ez így. Én nagyon jól érzem magam a bőrömben. (Persze mint minden embernek, nekem is vannak rosszabb napjaim, és én is érzem úgy néha úgy, hogy annyira mégsem jó egyedül, de azért általában hamar túljutok ezeken a mélypontokon. Végülis az egész élet arról szól, hogy állj fel, és menj tovább...)
De mégis érdekes, hogy ez az egész pedig sokak szemében szálka. Mit szálka, gerenda!
Mert ugye vegyük csak azt, hogy milyen lehet mindezt látni mondjuk elváltan, úgy, hogy a fizetésünk közel felét letiltják gyerektartásra, albérletben lakva, dohányozva, lepukkant nőkkel körülvéve? Elhiszem, hogy irritáló...
Mondjak példákat? Ott van Karcsi. Elvált, gyerektartás fizet, jelenleg egy munkásszállás 8 négyzetméteres szobájában lakik, van egy nője, akit mondjuk én bottal sem piszkálnék meg (a nőnek van lakása!!, de persze Karcsika nem mehet oda), és kb. havonta egyszer szexelnek. És mindezt Karcsi maga meséli el. Holott pár évvel ezelőtt még egész normális pasi volt, mindig beszélgettünk a számítógépekről, meg minden egyébről. Azán szép lassan kezdett lecsúszni, én meg egyre inkább láttam ezt. Az egykori normális fazonból egy megkeseredett, maga elé meredő ember lett. Kicsit sajnáltam is, és épp ezért erősödött bennem az érzés, hogy nem akarom, hogy velem ez valaha is megtörténjen.
Vagy vegyük Bélát, aki két munkahelyen dolgozik, hogy eltartsa a családját. Magára sem ideje, sem anyagi forrása nem jut. Amikor egyszer meséltem neki, hogy vettem valamit, akkor csak nézett bután, hogy nekem ilyesmire is jut... ( hát még ha elmesélném, hogy nemrégiben 100.000 Ft körüli összeget költöttem szimplán ruházkodásra... Ezt egy, a fent vázolt élethelyzetben élő valaki mikor teheti meg!? )
De női oldalon is van nem egy ismerősöm, aki ugyancsak elbénázta az életetét. Legjellemzőbb talán annak a lánynak az esete, akiről egyszer már írtam... Én megpróbáltam "megmenteni" őt már egész fiatalon, már akkor próbálkoztam nála, hogy elvigyem az életét valami egész más irányba, mint a szokásos (és akkor még érdekelt is), de ő is inkább az átlagéletet választotta. Soha nem felejtem el, amikor egy beszélgetésben nyíltan leírta: "átlagos szeretnék lenni". Én ezzel akkor sem tudtam mit kezdeni, ma sem tudok. Csak annyit látok az egészből, hogy most ő is ott tart, hogy albérletben él egy pasival, az érzelmi és a szexuális életük a nullával egyenlő (ezt tőle magától tudtam, amikor még beszéltünk) kilátásai nincsennek, az anyagi helyzete kétségbeejtő, kitörési lehetősége szintén nulla. Én nem ezt kínáltam fel neki, de mégis inkább ezt választotta. Sajnálom, télleg sajnálom, mert onnan, ahonnan indultunk, bármi is lehetett volna ebből. De ez a hajó elment...
Vagy ott van a saját unokatesóm, aki kétszer vált el, és mindkét férjével ráfaragott. Vagy a munkatársaim közül is van nem egy, akik szintén alaposan elcsesztek sokmindent.
A sort lehetne folytatni a végtelenségig, nagyon sok olyan ismerősöm van, aki húzza az igát, gürcöl, dolgozik, de közben magára egyáltalán nem gondol. És ami még nagyon érdekes: ezeknek az embereknek a nagy többsége elvált. A korosztályomban az emberek kb. 80-90%-a már elvált egyszer (vagy kétszer). Számomra ez nagyon elgondolkodtató. Tényleg előírás, hogy mindenkinek ugyanazt az életpályát "kell" bejárnia? És aki nem teszi, azt meg kinézik?
Tényleg az van az emberekben, hogy nekem se legyen jobb mint nekik, és ezért hangoztatják, hogy "nemnormális" az, ahogy élek!? Elképzelhető. Ebben az országban sajnos nagyon is jellemző a dögöljön meg a szomszéd tehene is felfogás...
Persze tudom én is, hogy nálam sem fog ez az állapot örökké tartani. Minden bizonnyal én is összetalálkozom majd egyszer azzal a lánnyal, akiért majd úgy gondolom, hogy érdemes feladni a mostani szabadságom nagy részét, alkalmazkodni, és egy egészen más életstílust felvenni, ami már nem csak magamról, hanem sokkal inkább kettőnkről szól. Biztos, hogy lesz ilyen, hiszen mindenkinek megvan a párja valahol. Csak meg kell találni. De az is igaz, hogy ez az egész nem csak rajtam múlik, hiszen nyilvánvaló, hogy a másik félnek is nagyon komolyan be kell bizonyítania, hogy igenis, miatta érdemes változtatnom.
Jelenleg is próbálok tenni ezért, léptem is elég nagyot az ügy érdekében, annak ellenére, hogy nagyon nehezen sikerült túljutnom életem egy fejezetén. De sikerült. Valamennyire. De ez nem ide tartozik...
Én egyszer fogok megnősülni. Egyszer. De addig jól megnézem azt a lányt, hogy valóban érdemes-e miatta változtatnom. Egyik kedvenc könyvemben van egy mondat, miszerint nagyon alaposan tartsuk nyitva a szemünket az esküvő előtt, hiszen utána félig úgyis le kell hunyni...
És ebben van is valami.
Szal nem tudom igazán, hogy miért zavar ez bárkit is, ahogy élek, hiszen elvégre ez az én életem, és azt csinálok vele, amit akarok. Szerintem pontosan elegendő, hogy én tudom, hogy mik a céljaim, és mindent meg is teszek azért, hogy elérjem őket. Olvastam is nemrég egy mondatot valahol, hogy sose add fel az álmaidat, mert ha hagyod az álmaidat meghalni, te is velük halsz, és sosem éred el a céljaidat. Vagy valami ilyesmi volt a lényege...
Hát én igyekszem nem feladni.
|
