Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Egy pozitív történet
Nem is olyan rég írtam egyszer Karcsiról, aki egy időben úgy nézett ki, hogy nagyon elcseszte az életét. Karcsi már nem fiatal, túl van az ötvenen, felnőtt gyerekei vannak. "Természetesen" elvált ember.
Amikor megismertem, egy normális fazon volt, mindig sokat beszélgettünk különböző dolgokról, számítógépekről, filmekről, játékokról. Ő egy időben nagy filmkereskedő volt, amikor még nem volt ennyire elterjedve a letöltés, mint manapság, ő már akkor filmekkel foglalkozott, elég nagyüzemben. Elég annyit tudni, hogy a rendőrség nem is egyszer lefoglalta, és elvitte az egész számítógépét, mindenestül...
Mindettől függetlenül jó fej fickó, az évek alatt jó haverságba keveredtünk. Többször is segítettem neki telepíteni a számítógépét, mert attól függetlenül, hogy mint felhasználó elég jól használja a gépet, a mélyebb dolgokhoz nem igazán ért. De igazából nem is ez a lényege a történetnek.
Mint említettem, elég jó barátok lettünk, sokszor meséltünk egymásnak a magánéleti dolgainkról is. Mindig tudtam, hogy mi van vele otthon, hogy van az asszonnyal, és végigkövettem azt is, ahogy elválnak. Később megfordult több nő is az életében, de valahogy sose volt igazán sikeres a nőkkel. Talán neki is az a baja, hogy sokkal több érzelmet visz bele, mint kellene...
Évekkel később összejött egy olyan nővel, akit egyszer már elemeztem egy mondatban: én egy bottal sem piszkálnám meg. Ronda, kövér, igénytelen nő, aki azt hiszi, hogy magára kent kilónyi vakolattól majd vonzóbb lesz. De ez még hagyján: az igazi baj a nő lelkében volt. Úgy bánt szerencsétlen Karcsival, aki végre szeretett volna tartozni valakihez, mint egy utolsó senkivel. Neki meg tűrnie kellett, mert nem volt hová mennie: a válás után a lakás a feleségé maradt. Karcsi többször is mesélte nekem, hogy miket eltűr, és lenyel, meg hogy mennyire alakoskodik. Illetve nem ő mesélte így közvetlenül, de nekem teljesen ez jött le. A nő pocsékul főzött, de Karcsi mégis mindig megdícsérte a főztjét, "hogy örüljön". A nő kutyát tartott, ami a családi hirearchiában előrébb volt, mint Karcsi... Szexre akkor került sor, ha a nőnek éppen volt kedve, ez átlagban havi egy alkalmat jelentett. És még sok-sok már apró, ám de lényeges eset, ami hosszútávon mindenképpen kikezdi az ember idegrendszerét.
Ma sem értem, hogyan bírta ki mellette évekig.
Aztán persze eljött a nap, amikor muszáj volt kilépni ebből az egészből, és Karcsi úgy döntött, hogy ennél még az is jobb, ha beköltözik a cég munkásszállójára. Ez után a nap után is összejárt még a nővel, de már nem függött tőle. De eztán szép lassan csak sikerült kikeverednie ebből a kapcsolatból. Ebben pedig egyrészt a véletlen, másrészt a múlt segített neki.
Történt, hogy egy napon teljesen véletlenül összefutott az utcán azzal a nővel, akivel kb. 20-25 évvel ezelőtt együtt volt. Ifjukori szerelem volt az övék, komoly, és mély, hiszen a nő többek között Karcsi miatt hagyta el az akkori pasiját, de aztán ez az egész mégsem teljesedett ki közöttük sosem. Az élet elsodorta egymástól őket. Mindeketten keresték a boldogságukat. Karcsi ugye megnősült, gyerekei lettek, a nő szintén férhez ment, gyerekeket szült. Elveszítették egymást szem elől, de mégsem végleg. Aztán az élet úgy hozta, hogy a nő is elvált, és egyedül maradt, a gyerekei sem sokat törődnek vele. A saját lánya 15 évesen összecuccolt, és elköltözött otthonról, amit nekem részletesen el is meséltek, hogy mi hogy volt, már csak azért is, mert érdekelt ez a történet, és mit ne mondjak, igen érdekes dolgokat tudtam meg akkor. Talán majd egyszer megírom ezt is egy másik történetben...
A mostani találkozás új színt vitt mindkettejük életébe. A gyerekeik már felnőttek, és nagyjából annyit törődnek a szüleikkel, hogy mennyi pénzt tudnak kisajtolni belőlük... Mindketten dolgoznak, a nőnek van lakása, tehát a megélhetésük sem gond. Amikor megismertem a hölgyet, akkor is éppen Karcsi gépét telepítettem, mert megint megkért rá. Közben elbeszélgettem mindkettejükkel, sőt, Karcsi elugrott közben valahova, és a nő akkor mesélte el nekem úgy igazán az egész történetüket. Valahogy egyből megtaláltuk a közös hangot, valószínűleg érezte, hogy bennem megbízhat, pedig akkor látott életében először.
Elmesélte, hogy ez az egész benne tulajdonképpen sosem múlt el, valahol belül mindig azt szerette volna, ha Karcsi a párja, de az élet mégsem úgy hozta. Elmesélte, hogy mennyire érzi Karcsin a szeretethiányt, és hogy tudja, hogy mennyit szenvedett már az életben, ő pedig szeretne neki egy kis boldogságot nyújtani. De úgy egyáltalán, amikor ott vagyok náluk, egyszerűen jó rájuknézni, mert olyan boldogság, és harmónia árad róluk, ami ritka. Állandóan nevetnek, vidámak, látszik rajtuk, hogy jól érzik magukat együtt. Nem veszik túl komolyan magukat, vagy a helyzetet, Apának és Anyának szólítják egymást, és állandóan bolondoznak. Jó náluk lenni.
Pár napja voltam náluk megint, éppen a Praktikerben jártam, és volt még egy csomó időm, így felhívtam Karcsit, hogy ha nem zavarok, akkor felugranék, mert múltkor úgyis említette, hogy nézzem meg a házimoziját, mert valami gond van a hangbeállítással. Fel is mentem, meg is oldottuk a problémát. Közben persze megint cukkolták egymást, tök aranyosak voltak.
Már indultam, amikor a nő feltett egy kérdést: mit szólnék én ahhoz, ha megkérnének, hogy legyek az esküvői tanújuk? Egy pillanatra átfutott rajtam valami jó érzés, és azt feleltem, hogy persze, szívesen, semmi gond. De miért pont én? Erre közösen elmondták, hogy hozzájuk rajtam kívül még egy munkatársunk jár fel néha dumálni, de rajta, és rajtam kívül nem is fogadnának mást. Ő lesz az egyik tanú, legyek én a másik. Nem lesz semmi különös, csak ők ketten, meg mi ketten, és az egész után elmegyünk egyet vacsorázni, de mégis szeretnék, ha része lennék életük ezen pillanatának. Őszintén szólva nagyon meghatódtam.
Az jutott eszembe, hogy bár Karcsi nem tekinthető a szó klasszikus értelmében vett barátomnak, mert azért olyan igazán mélyen nem ismerjük egymás lelki életét, de azért jóval több, mint egy haver, és ezt valószínűleg ő is így gondolja. Meg az is eszembe jutott, hogy lám, milyen érdekes az élet, úgy látszik mégis van olyan, hogy egy életen át tartó szerelem, meg olyan is, hogy ha valaki egyszer megtalálja a párját, akkor tudja, hogy megtalálta, és onnantól nem számít semmi és senki más. Lehet, hogy az élet viharai miatt még közbejön valaki, vagy valakik, de az alapérzés mégsem nem változik meg sosem. Szerencsésnek mondhatja magát, akiben valaha is felmerül ez az érzés, hogy igen, én már megtaláltam azt, akit kerestem. A legszebb, ha a másik is ezt gondolja, de ha véletlenül mégsem, az érzés attól még nem változik. Van is egy mondás: ne vedd el senkitől a reményt, mert lehet, hogy az az egyetlen érték az életében.
Ez az egész történet bennem kellemes érzéseket keltett, meg egyfajta önigazolást is, hogy lehet, hogy mégsem én vagyok a sültbolond, és lehet, hogy igazam volt akkor, amikor azt gondoltam, hogy lehet még bármi az én életemben is, az a bizonyos keresés akkor is véget ért már. Az élő példa bizonyítja, hogy lehet az ember fent, és lehet nagyon lent, jöhetnek az életében jók, és rosszak, de mégis lehetséges az, hogy két ember megtalálja egymást egyszer - aztán pedig mégegyszer. És tulajdonképpen az is mindegy, hogy a két esemény között mennyi idő telik el. Az érzés a lényeg, a tudat, hogy összetartozunk. Karcsiról sem hittem egy pár éve még, látva, ahogy egyre jobban lecsúszik, és depressziós lesz, hogy valaha is megtalálja még a boldogságát....
... most pedig az esküvői tanújuk leszek.
"A remény jó dolog. Talán a legjobb. És semmi jó nem halhat el..."
|
