Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/195386
|
I'm yours
Közeledik a karácsony és az év vége. Ilyenkor mindig átgondolom az elmúlt évemet és az elkövetkezendő dolgokat. Nagyon sok minden történt ebben az évben, és még közel sincs vége.
Úgy érzem rengeteg hibát követtem el 2009-ben eddig, és talán még fogok is. De úgy gondolom, a lényeg az, hogy boldog legyek. Hogy jól érezzem magam. Hogy elégedett legyek a világgal és magammal. Részben ez teljesült. Elégedett vagyok, általános közérzetem jó. Persze nem mindig, vannak hullámvölgyek, de mindig is lesznek. Az optimista hozzáállás sokat tud segíteni ahhoz, hogy jobb legyen a közérzetem, ezáltal jobban is tudjak teljesíteni. A hibák pedig, amiket elkövetek, igazából nem is hibák. Persze, rosszak, és nem kellenének, de ha minden tökéletes lenne, akkor túl egyszerű lenne az élet. Mindneki a saját hibájából tud legtöbbet tanulni. És szeretem legtapasztalni az ilyen dolgokat. Aztán meg, amikor sokadszor követem el ugyanazt a hibát, akkor rájövök: ez vagyok én. Lehet, hogy amit eddig hibának gondoltam mégsem az? Ha tényleg hiba lenne, és jobb lenne meg könnyebb minden, ha nem lenne, akkor nem hiszem, hogy újra és újra elkövetném. De ha azt tapasztalom, hogy újra és újra ugyanazt rontom el, akkor el kell kezdenem gondolkodni rajta, hogy lehet, hogy az általános dolgaim igazából a hibák, és amit eddig annak véltem, az lenne a helyes.
De természetesen előre nem tudhatom.
Nem rég is elkövettem egy hibát. Sokan mondják rá, hogy hiba volt, sőt, talán mindenki azt mondja. De ők honnan tuudhatnák, hogy ÉN mit érzek? Mert az egy dolog, hogy mit mondok. Azt mondom, amit hallani akarnak. Mert még én is azt hiszem, hogy hibát követtem el. Valamilyen szinten mindenképp hiba marad, amit tettem. Több embert megbántottam, talán-talán tönkretettem. Rossz lehet nekik... de talán nekem a legrosszabb. Ők már túl is tették magukat a dolgon. Vagy mégsem? Nem tudhatom. Viszont amit tettem kihatásal lett a jövőre, ami most éppen a jelenem. Elveszítettem egy barátot (tényleg barátot?) és majdnem elveszítettem egy szerelmet (tényleg szerelmet?)...
Olyan könnyednek tűnt az életem az elmúlt másfél hónapban. Tele volt rossz dolgokkal, olyanokkal, amik lelkileg kikészíthettek volna. De valamiért én mégis jó közérzettel, és boldogan indultam el itthonról minden reggel. Bennem volt, hogy igen, beérek, várok egy kicsit és találkozom a barátaimmal. Bennem volt, hogy igen, vannak barátaim ott is... ott, amit az elmúlt két évben utáltam. Azon a helyen, ami miatt utáltam felkelni az elmúlt másfél évben... De, most jó volt. A barátok miatt... vagy mégsem?
Egy bizonyos ember miatt. Sajnos (vagy lehet, hogy nem sajnos... ez még kiderül) túl közel kerültem valakihez... lelkileg. Érzelmileg. Fizikailag. És most, hogy megbántottam, elveszítettem őt (egy barátot) megint azt érzrem mint másfél évig minden reggel. Rossz felkelni, rossz elindulni ithonról, rossz beérni az iskolába, rossz ott lenni... Rossz hazaérni. Minden rossz.
Nem értem mi ez az egész. Az érzelmeim játszanak velem. Azt hiszik jó játék, de nem. Bele fogok fáradni.. vagy őrülni?! Vagy talán csak azért nem hagynak az értelmeim, hogy egyébként túl egyszerű lenne. Túl egyszerű lenne az, hogy van valakim (mert van) és boldog vagyok vele (mert az vagyok). Mert így van... de ha csak ennyi lenne, és nem lenne semmi más a háttérben, ha nem játszadoznának az érzelmeim a tűrőképességemmel meg az agyi funkcióimmal, akkor unalmas lenne az élet. Vagy nem unalmas csak egyszerű. És abban mi lenne a jó? Lehet, hogy ezek a belső dolgok, amik nem képesek békén hagyni engem, csak jót akarnak, és ezért teszik ezt. De nem veszik észre, hogy csak kikészítenek?
Lehet, hogy simán tudnám irányítani a gondolataimat. Ha akarnám. Akarom is, legalábbis én eddig azt hittem. De lehet, hogy mégsem akarom.
Nem hiszem el, hogy elveszítettem őt. Egy barátot. Egy nagyon jó barátot, egy lelki-társat. Nekem már az is jó, ha láthatom. Ha ránézhetek. Ha rámnéz. Ha beszél hozzám. Minden mit mond. Nem is fontos mondania valamit. Ha ott van ahol én. Már az is elég. Mi van velem?
És lassan vége az évnek. Egy hét múlva már elég rázósan a karácsonyhoz fogunk közeledni. Akkor megint nem fogom látni ezt a barátot egy jó ideig. De az biztos, hogy nem fogom elfelejteni. Úgy érzem, soha. Viszont mint már említettem, van valakim. Aki itt van, aki itt volt és itt is lesz még... jó darabig. És szeretem. Szerelmes vagyok.... most túl őszinte vagyok, szóval meg merem kérdezni...: vagy mégsem? Úgy gondolom, szinte kijelentem, hogy én szerelmes vagyok. De mi van, ha ezt csak megszokásból mondom? Van, aki igy gondolja. Hogy ezzel a valakivel, akivel már 16 hónapja együtt vagyunk és szeretjük egymást, csak megszokásból mondjuk, hogy igen: szerelmesek vagyunk egymásba. Az én hitem ebben nem rendült meg egészen mostanáig. Most se nagyon, de túl sokat gondolok egy másik személyre. Egy barátra. Viszont így, az ünnepek közeledtével szeretném minden időmet a szerelmemmel tölteni. És sokat gondolkozni. A múlton, és jelenen. De leginkább a jövőn. Mert mi lesz most? Minden rajtunk múlik. Vagy..mégsem? A szünet után pedig ráérek összegezni, hogy mire is jutottam, és... dönteni. Mert döntenem kell. Mert elvárják tőlem. Hogy kik? Bennem. Magamban. Az érzelmeim. Nem véletlenül nem hagynak békén. Játéknak veszik, ezért én is próbálom annak venni. hisz az élet cska egy játék. De ahhoz képest túl komoly.
Széttépnek. Szétmarcangolnak. Szétszaggatnak. Belülről. Ha sokáig így maradnak a dolgok bennem, tényleg kikészülök. Valaminek történnie kell. Valamit döntenem kell. Azt is tudom mit: mert ez lenne a helyes. Felejteni.
De mi van, ha később kiderülne, hogy ezzel követtem el hibát?
|
