Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/47248
|
The worlds forgotten
Báh... kéne blogolni, jelt adni magamról de nem igazán tudom, mit írjak. Újabban annyira sokan kérdezték, hogy "Hogy vagy?" És most azt vettem észre, hogy nem tudok a "jól"-on kívül mást mondani. Régebben először is ritkán mondtam, hogy "jól", másodszor is mindig találtam valamit, amit mesélhetnék, ami a beszélgetést beindítja.
Tegnap voltam Public Speakingen, ami nagyon jót tett. Ed olyan ember, akit nagyon tisztelek és a Public Speaking talán az egyetlen dolog, ami igazán kihívást jelentett az eddigi gimis életemben, és emellett az egyik legesleghasznosabb dolog, amit tanultam. Ednek még nagyon régen említettem a nagyonhosszú fogalmazásomat, melyet magamról írtam és mondta, hogy nagyon szeretné elolvasni. Nos, azt megírtam és most pénteken ezt meg is mondtam Ednek. Azt mondta, emlékszik rá és még mindig nagyon kíváncsi rá. Tegnap hát elővettem azt a félresikerült irományt (mert messze nem vagyok vele elégedett) és egészen meglepődtem. Először is nagyon gáznak és gyerekesnek találtam és nagyon meglepődtem, mennyire önelégült voltam úgy, hogy nem is vettem észre... alig hittem el, hogy ezt én írtam. Tudtam, hogy Barnstaple után megváltoztam de hogy ennyire... és még azt hittem, hogy most vagyok igazán önelégült és másokat lenéző! Bár biztos az vagyok. Emlékszem, régen elragadott a beszélhetnék és csakúgy elkezdtem beszélni arról, amiket gondolok. Belefeledkeztem, a hallgatóság is csendben figyelt rám és mikor "felébredtem", zavarba jöttem, hogy itt pofázok már ezer éve és senkit sem hagyok szóhoz jutni, de a többiek csak bíztattak, hogy beszéljek, mert tetszik nekik és érdekes, amit mondok. Volt ez HammerFall-koncert után mikor Százhalombattán Lillának és Karinak adtam ezt elő meg az egyik rendkívüli Public Speakingen... ezekre emlékszem. El sem tudom képzelni, mikről beszélhettem annyit. Egyszerűen nem tudom felidézni, hogy akkoriban milyenek is voltak a gondolataim, milyen ember voltam. Vonzottam a hülyéket és cirádásan fejeztem ki magam, sok nagyon gáz dolgot mondtam/tettem és Eszter említette, hogy "olyan ultrastréber fejem volt, hogy rossz volt rám nézni". Akkor volt a számítógépes escapist filozofálós világom meg a valóság, amelyben szinte csak Dalma volt a számottevő szereplő. Sokkal elvontabb, antiszociálisabb emberekkel társalogtam, néhány elmebajossal is. Rosszabbul éreztem magam a világban, félősebb, éretlenebb, határozatlanabb voltam de az egésznek volt valami varázsa, ami megkülönböztetett a többiektől és ami egy külön jellegét adta a személyiségemnek. Egy olyan jellegét, amit szerettem. Nem tudom elfogadni, hogy az a fogalmazás engem tükröz. Csak az, amit Barnstaple után írtam. Azóta boldogabb vagyok, magabiztosabb, sokkal jobban átlátom a dolgokat és tudatosabban viselkedek... de már valahogy nem érzek sok olyan dolgot, amit régen éreztem... felszínesebb lennék? Azt sem tudom, miért vesztettem el ezt. Szakítottam Karival. Jól földbe döngölt de pár hét után már kutya bajom sem volt. De erősödtem, ez igaz. Barnstaple-beli történések? Még mindig nem tudom, pontosan hogyan hatott rám az egész, azon kívül, hogy pozitívan. Új helyzetbe kerültem de szerintem jól jöttem ki belőle. Meghát a zenekar, az Égervölgyek. Olyan társaság, akikre mindig is vágytam. Irtó nagy hatással voltak rám. Mátéval hogy összebarátkoztam... az is olyan volt, amit mindig is nagyon szerettem volna és akkor hipphopp valóra vált. Rovival a történések... az egész új társaság... azóta folyamatosan madarat lehet fogatni velem. Mindezekhez olyan zenék, mint az Unia és az új Nightwish... nah, szóval volt ott bőven új benyomás. Nem féletlenül festettem hajat. Az az esős májuseleje az osztálykirándulással... akkor fogalmaztam meg magamban, hogy hajat kell festeni és újra kell értékelni magam. De ilyen eredménnyel? Már nem is tudok úgy Nightwish-t hallgatni, ahogy rég. Árki Tamás nemrég azt mondta, hogy "úgy látszik rajtam, hogy egyben vagyok". És tényleg egyben vagyok és jól érzem magam... de nem bírok már ugyanúgy beszélgetni Lillával, Zsolttal vagy akár néha úgy érzem, a KvízParkosokkal... tényleg vesztettem valamit, ami pótolhatatlan? A fogalmazásaim csak egyre jobbak, az embereket is egyre jobban kiismerem, jobban tudok figyelni magamra... ugyanakkor sokkal beképzeltebb lettem, azt tuti.
Úgy gondolom, Vámos Eszterrel is ilyesmi lehetett. Ő is kb. akkor lett népszerű az osztályban, mint amikor én az együttesben és ő is... sokkal jobban érzi magát és merészebb meg magabiztosabb de annak a kevés osztálytársának, aki őt régebben is szerette, inkább csak csökkent a szemében. Az enyémben legalábbis igen és szerintem másokéban is. Azok az értékei, amik miatt szerettem, jórészt elvesztek. Jobb így neki de már nem az, akinek megismertem.
Most kicsit visszaköszön a rég nem érzett magányérzet, amikor magába fordulós zenével (mi mást is hallgathatnék, mint Uniát), a számítógép előtt merengve írogattam a gondolataimat, melyek elmélkedések voltak magammal kapcsolatban... mostanában csak élménybeszámolókat írok. Mert van miről. Nosztalgikusan érzem magam. Most már csak ismételgetem magam, valahogy úgy érzem, nem írtam le a lényeget... de nem bírok többet írni. Ez van, holnapra elmúlik, mert van dolog és nincs arra idő, hogy a hülye fejemen töprengjek. A "nincs időm" is az elmúlt egy évben került bele a szótáramba...
További információért hallgasson Uniát. Most épp The worlds forgotten, the words forbidden.
Ui.:innom kellett Nietzsche egészségére!XD
|
