Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek



[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

KrisztiKe :] naplója


.ormi :] [175454 AL], gazdája KrisztiKe :]
Március 15, történetíró

Ugrás egy másik naplóhoz!

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/175454
Március 15, történetíró

Március 15-e - mi is legyünk önfeláldozó, hős vitézek!

Március 15-e... Ez egy olyan nap, amelyet szerintem soha nem felejt el a jövendőbéli nemzedék sem! Ez a nap régen, több száz évvel ezelőtt akkora változást hozott az akkor élő, magyarországi emberek szívébe, hogy örökre megváltozott életük. És énszerintem nem csak az akkor élő népnek, hanem a most élők lelkébe is, hogy egy szelíd fuvallat cibálni kezdte mindannyiunk szívét. Ez a fuvallat valamikor, 1848. tavaszában indult útjának, és azóta is csak fúj, fúj, fúj...
Ezen a napon minden városban színpadot állítanak fel a város főterén, és feldíszítik azt - általában - friss, zöld fenyőágakkal. Mert a zöld a remény színe. És a mai napon megerősítjük reményünket. A sajátunkat, és a másokét...
A szípadon előszőr a város, falu polgármestere mond bevezető szöveget. Ilyenkor minden oda gyűlő ember mámorosan hallgatja a beszédet. Nagyon sokan könnyeket potyogtatnak keblükre - de ezek örömkönnyek. A hazáért ontott könnyek. Könnyek, melyek felitatják a hős vitézek akkor ömlött vérét.
Nagyon sok verset, dalt ismerünk, melyeket még Petőfi költött, és a híres zeneszerzők sokból vidám - szomorú dallamú énekeket készítettek. Ilyenkor, amikor egy évben egyszer végre összegyűl a település sok embere, énekeljük ez énekeket, szavaljuk a verseket, és közben rágondolunk a hazáért harcoló, hős áldozatokra.
A városban egyes, tevékenykedő emberkék különböző pályázatoka, versenyeket szerveznek a gyerekek, felnőttek számára, hogy még nagyobb lelkülettel, még buzgóbb akarattal idézzük fel a régi, március 15-ei cselekményeket. Ilyenek például az 1848. március 15-e témájú versszavalások, rajzversenyek, éneklések. Mindenki - kinek-kinek melyikban van tehetsége - szívesen versenyez, és a mai nap igazából nem is a dicsőségért. Hanem azért, mert feltámad benne egy akaraterő, melynek nem tud ellenállni, mely ezt suttogja szíve mélyén: "Legalább ennyival tiszteld meg az hazáért és minden emberért harcoló, hős vitézeket, akik a hazáért, Juliska nénéért, Jancsi bácsiért, és érted meg a haza összes emberéért nem törődött azzal, hogy soha nem látja már viszon édesanyját, a családját, az otthonát."
Ezen a jeles napon emberek, katonák, férfiak sokasága öltözik be huszári ruhába, húz sarkantyús csizmát - olyan csizmát, melyel egymást tiporták el régen a csatatéren az emberek -, és lóra pattanva körbemennek a város főterén, ezzel felidézve a régi huszárokat, amint büszkén, kecsesen, lehetetlent nem ismerően vonultak fel a térre, ahol pillanatok alatt dörgött az ágyú, és sokak lelkéből kimúlt az élet utolsó szikrája is.

Talán mi, azok az emberek, akik megemlékezünk a mai napon, sohasem kell majd harcolnunk a hazánkért, sosem kell majd hegyes karral leszúrnunk az egykori barátunkat. De mi is lehetünk olyan hősök, mit az 1848-1849-ben harcoló, magyar vitézek. Mert mi is harcolhatunk az igazságért; persze nem éles kardokkal, hatalmas ágyúkkal, pisztolyokkal. De a szavunk hatalmas fegyver. A szó, mely jobban öl, mint a sok fegyver. Melyel romba dönthetjük a leghatalmasabb, legerőssebb lényt is a földön. Ezért vigyáznunk kell - hatalmas, láthatatlan fegyvert tartunk a kezünkbe. Ígyhát mi is harcolhatunk, de ne feledjük: az 1848-ban harcoló vitézek is az igazunkért, a szabadságért harcoltak - a jóért.

Legyünk mi is 1848-1849-es, magukat feláldozó, hős vitézek: magunkat alázzuk meg, és meglátjuk, nagyok leszünk mi még. Talán nem a Földön, de valahol azok leszünk. Mert ha megaláztatjuk magunkat a Földön, dicsőítve leszünk az égbe', úgy, ahogy a magukat feláldozó hősök lettek dicsőítve, és ma is dicsőítjük őket!

Ez a nap, március 15-e, tökéletes nap, hogy az ünnepség után behúzódjunk egy csöndes sarokba, és megfogadjuk: mi is önfeláldozó vitézek leszünk ebben a mostani, nehéz világban. És megfogadjuk: egyszer rágondolunk az 1848-49-ben történtekre, és csak utána panaszkodunk: DE NEHÉZ IS NEKÜNK, MAI EMBEREKNEK AZ ÉLET. Egyszer feltesszük magunkban a kérdést: valójában mennyivel is volt könnyebb az életük akkor, régen a vitézeknek, és a fogságban élő, szabadságot nem ismerő nemzetnek?




Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat