Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. január 10.
Paulo Coelho: Az alkimista
Az alkimista egyszerre ártalmatlan mese és súlyos megmondókönyv. Akinek bejött a Kis herceg, annak felnőttként valószínűleg meghatározó olvasmányélménye lesz ez a regény.
A brazil Paulo Coelho 1988-ban írta meg e regényét, amellyel azonnal a világ lépnépszerűbb írói közé emelkedett, a bestseller listák előkelő helyeit ostromolva a világ számos országában. Ezt a könyvét eddig 41 nyelvre fordították le, s eddig mintegy 11 millió példányt adtak el belőle, de a többi regénye (Veronika meg akar halni; A Piedra folyónál ültem és sírtam; A valkűrök; Az ötödik hegység) is hasonló népszerűségnek örvend. Coelho állítólag García Márquez után a legolvasottabb dél-amerikai író
Peddig igazából semmi újdonságot nem talált ki ez az brazil. Erősen lecsupaszított nyelven egyszerű, mégis lebilincselő történeteket mesél, létünk legfontosabb kérdéseit veti fel, majd olyan – misztikummal, metafizikával alaposan átitatott - válaszokat ad rájuk, amelyeket szinte mindannyian tudunk, ott mélyen legbelül, legfeljebb nem foglalunk szavakba a nagy mindennapi rohanásban. Első olvasatra nem is nagyon értjük a nagy népszerűség okát, úgy érezve, ilyen történetet, ha nagyon nekidurálánk magunkat, talán még mi is össze tudnánk hozni. Ám ez csak a csali, amely talán éppen arra jó, hogy abszolút magunkénak érezzük a Coelho-regényeket. Próbáljuk csak, ki, s mindjárt látjuk, nem is olyan egyszerű műfaj ez, többről van szó, mint egy rakás nagybetűs szó és közhelyeket súroló bölcsesség egymás mellé hajigálásáról.
Az alkimista alaptörténete amúgy mérsékelten eredeti. Santiago, az andalúz pásztorfiú álmot lát, kétszer ugyanazt, mely szerint az egyiptomi piramisoknál kincset talál. Egy cigányasszonytól kér tanácsot, mit tegyen, s az azt javasolja, induljon Egyiptomba. A fiú el is indul, eladja juhait, áthajózik Afrikába, ahol munkába áll, majd vándorútja során különböző emberekkel találkozik, megismerkedik az igaz Szerelemmel, no és az alkimistával, aki végül tanítómestere lesz. Santiago követi a jeleket, járja a Személyes Történetéhez vezető utat, közeli kapcsolatba kerül a Világlélekkel, megtanulja a Világ Nyelvét. Aztán a piramisoknál rádöbben, hogy a kincs Spanyolországban van, ott, ahol egykor a juhaival aludt.
Miközben a regény irodalmi művészi értéke végülis enyhén kétséges , mégis csak van benne valami, ami elég szuggesszívvá teszi ezt a vékony könyvet ahhoz, hogy váratlanul mély nyomot hagyjon bennünk, mi több, valószínűleg százezreknek változtatja meg életét örökre.
Amíg nem vagyunk tisztában azzal a ténnyel, hogy saját életfeladatunk van, tudatalattink - álmok, megérzések és legbensőbb vágyak formájában - időnként megpróbál jelzéseket küldeni neki számunkra. Ezek a belülről jövő jelzések ösztönzően hatnak személyiségünkre, életpályánkra és kapcsolatainkra.
Ám amíg nem ismerjük fel a lelkünk legmélyén fejlő feladatokat, és nem ennek megfelelően éljük az életünket, olyan, mintha egy kirakós játékot próbálnánk meg összerakni, aminek hiányzik egy, esetleg több darabja. Menet közben érezzük, hogy valami nem stimmel, de nem tudjuk, mi az, ezért mindent a megszokott menetrend szerint teszünk, de az alapvető felismerés még várat magára.
Egy dologra azonban nagyon oda kell figyelni olvasás közben. Megvan az ideje a befelé fordulásnak, de el kell érkeznie a kifelé fordulás idejének is.
Mert miközben lelkünk labirintusában kóborolunk, számtalan csillogó drágakőre bukkanhatunk, számtalan, érdekesnek tűnő mellékútra bukkanhatunk, és ha ezek túlzottan lenyűgöznek bennünket, soha nem jutunk ki az útvesztőből.
Nem lehet jó dolog bezárva lenni önmagunkba. Ezért vigyázzunk, hogy egyetlen perccel se maradjunk bent hosszabb ideig, mint ahogy feltétlenül szükséges. Hiszen az önismeret csupán az út kezdete, nem pedig az utazás vége.
Bár azért ennek az egészen Személyes Történet dolognak van egy óriási veszélye is. Könnyen elbizakodottá tehet az, ha azt hisszük, rátaláltunk az útra, és azon képesek is vagyunk egyedül végigmenni.
Nem szabad. Szükség van segítőkre, akik tudják, merre kell menni, mit kell csinálni, akik képesek kivezetni bennünket az esetleges zsákutcákból, akik nem hagyják, hogy olyan irányba haladjunk, ami nem hogy előrehaladást, hanem visszacsúszást jelent. Akik csak abban az esetben hívják fel magukra a figyelmet, ha erre feltétlenül szükség van. Egyébként csendben, a háttérből, mintegy szürke eminenciásként követik az eseményeket. És ez így van jól.
/tallózás különböző cikkekből/
|
