Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. július 16.
A dackorszakról:
De én azt akarom!" - ezt a pár szót lehet kivenni a bömböléséből, ezt ismételgeti olyan hangosan kiabálva, ahogy csak a torkán kifér. A zavarban lévő szülők mindent bevetnek: haragosan rászólnak, hogy hagyja már abba; halkabb hangon próbálják valami másra rábeszélni; fenyegetik, hogy itt hagyják és nem vesznek neki semmit. Szinte hatástalan. Kapálózó lábacskáit megpróbálják a bevásárlókocsi megfelelő nyílásaiba tuszkolni. Az apán látszik, hogy nagyon ideges... alig mer körülnézni a bámészkodó emberek között. A kislány rázza a bevásárlókocsit és jobbra-balra dülöngél.
"Csinálj már valamit ezzel a gyerekkel!" - kiabál már ő is a párjára. A többi vásárló fejcsóválva mondogat ezt-azt: pohár vizet az ő idejében, két jó nagy pofont, ami észhez téríti, meg hogy a mai világban mindent megengednek a gyerekeknek...
Érdekes, a kislány kínlódása nem hat meg senkit, vele nem rokonszenveznek. A szülőket is legfeljebb magukban sajnálják...
A kisgyermekes szülők rémálma egy ilyen, vagy ehhez hasonló szituáció. Az éppen dührohammal küzdő gyermekünket még otthon, a megszokott környezetünkben is nehéz elviselnünk, nemhogy még idegenek is szemtanúi legyenek tehetetlenségünknek. Hogy kell reagálnunk egy ilyen helyzetben? Hajthatatlannak kell maradnunk, vagy jobb, ha engedünk? Mi a jobb: rákiabálni, elvonszolni, vagy tudomást sem venni az egészről? Gyakran csak az elképzelhető legkimerítőbb megoldás marad: a dacoló gyermeket el kell viselni, ki kell bírni a kitöréseit.
Dackorszaknak az 1-3 év közötti időszakot nevezzük (sajnos az önállóságra törekvés ezen időszakának elnevezése nem éppen találó). Ezeket az éveket a váratlanul előtörő heves érzelmi megnyilvánulások jellemzik és a belőlük keletkezett konfliktusok nemcsak a szülőknek megterhelők, hanem a gyermeknek is.
A kis manócskák egyre fejlődő éntudattal próbálják akaratukat érvényesíteni. De szüleik, és saját kialakulófélben lévő képességeik meglehetősen szűk mozgásteret biztosítanak nekik, határokat szabnak vágyaiknak. Tilalmakba, korlátokba ütköznek, ami frusztrálóan hat rájuk, feszültséget generál bennük. Tehetetlenségükben "hisztizni", dacoskodni kezdenek, egy-egy dühroham alkalmával szabadulnak meg a bennük felgyülemlett feszültségtől. Ilyenkor nem rosszalkodnak, és a legkevésbé sem bosszantani akarnak bennünket. Gyermekenként változó mértékű az érzelmi viharok, dühkitörések intenzitása: egyik gyermek hevesebben reagál, másiknál csendesebb ellenállásban nyilvánul meg.
A dackorszakot nem lehet elkerülni - ez a fejlődés természetes velejárója. Viszont lehet tompítani, megelőzni egy-egy kitörést. A sok tiltás növeli a dacos reakciók számát. Ebből következik, hogy csak az igazán fontos dolgokat tiltsuk meg gyermekünknek és ebből ne engedjünk! Ilyenek például a saját testi épségét, vagy a mások tulajdonát védő szabályok. A kevésbé fontos dolgokban lehetünk engedékenyek, kompromisszumra hajlóak. Például, hogy megfürdetheti-e plüssmackóját, ehet-e egyedül kiskanállal, stb.
A hosszú távú elkerülés szempontjából nagyon fontos, hogy gyermekünk megtapasztalja, folytonos, feltétel nélküli szeretetünket. Gyakran öleljük magunkhoz, simogassuk, ültessük az ölünkbe! Dicsérjük meg, ha alkalom adódik! Vegyük komolyan jelzéseit! Ha szüksége van ránk, ne a házimunkát, vagy egyéb "fontos" dolgunkat részesítsük előnyben, adjunk neki az időnkből, amikor kizárólagosan őrá figyelünk! Ha csemeténket szeretetteljes légkör veszi körül egyre kevesebbszer fogja megkockáztatni ennek megtörését dührohamaival.
forrás:[origo]
Összeállította: Miss zsokont [170823 AL],
|
