Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. július 3.
Erdély - ahogy én láttam, II. -1.rész-
Cruz A szívem
Sötét az éjjel, hűvös van. Belenézek a szélbe. Összeborzolja a hajam és megsimogatja az arcom. Odafent világítanak a csillagok, bevilágítnak kicsi szobámba. Keresek magamnak egyet. Kis csillag, valahol Kelet felé. Nézem. Ha hosszan nézem, úgy tűnik, néha halványul a fénye, néha erősödik. Úgy pulzál, mint a szívverés. A szívem... Az enyém egyik fele most már végérvényesen szétszakadt, s csak az egyik fele maradt itt a drága dombos Zalában, a másik már valahol ott távol, Keleten él. Ott, valahol a hegyek felett, magasan. Ott dobog a lassú röptű madarak mellkasában irdatlan magasságban, száll a havasok felől fújó hideg, északi széllel, átrepül a fenyőerdők felett és odafentről nézi a tájat hosszasan. Látja a meredek hegyoldalakat az évszázados ösvényekkel, a tisztásokat, a magasból acélkéken csillogó tavakat, látja Tamási Áron rengetegét, Wass Albert üvereit és a pojánokat*, Reményik Sándor csoda-kék havasait, s titkon meglesi Nyírő József halk szavú székelyeit. Elmúlt idők, századok és évezredek vágtatnak át ilyenkor a szívemen. S néha, csöndes-finom nyári éjszakákon, mikor eláll a szél, s nem rezdül a levél, leszáll a szívem egy magányos sziklára. S akkor szétterül, beborít, s testvérként magába fogad mindent. S már tudom, érzem, hogy az enyém minden. Enyém az egész Csíki-medence, enyém a Gyilkos-tó groteszk fenyőtörzseivel, Zetelaka várromja, a Tordai hasadék, enyimek a Keresztény havas hófedte sziklái, hozzám tartoznak a Fogarasi és a Szebeni havasok csipkéi, a Tömösi hágó ezredéves határvonala. Részemmé válnak a büszke szász kitartók által féltve védett omladozó evangélikus templomok, a kéregető dévai gyermekek, a brassói utcák és terek, a Lippa városa felett őrködő Sólymosi vár, s minden látott fájó és kedves emlékkép. Omnia mea mecum porto. Mindenemet magammal hordozom. Az a mienk csak, amit megőrzünk, amit a magunkénak őrzünk meg. Én megőriztelek magamnak, Erdély, s most már együvé tartozunk...
Útra kelünk
Keveset aludtam az éjjel, folyton az út járt az eszemben. Hajnali 5-kor aztán könyörtelenül ébreszt az óra, vörös szemmel és borzas hajjal, mérgesen nézek rá, mintha bármiről is tehetne. Talán már fél hét is elmúlik, mire összeszedjük a többieket és elindulunk. Szeli az utat a kisbusz, falja a kilométereket, mire ébredezni kezdek, már át is robogtunk a Dunántúlon és Dunaföldvárnál átlépjük a Dunát. Soltnál még csatlakozik egy társunk, aztán már csak Gyulánál állunk meg egy várnézés erejéig, majd a határhoz érünk. Határozottnak akar tűnni a magyar határőr, szúrós szemmel nézegeti a kocsi forgalmiját, majd felveti, hogy elképzelhető, hogy be kell állnunk a teherjárműveknek fenntartott sávba, a kamionok által alkotott kb. 5 kilométeres sor végére. Egyikünk sem lelkendezik a hírre... Vámos munkatársa szintúgy a szállítólevelet hiányolja, és a tételes felsorolást. Mondom neki, hogy adományokat viszünk Dévára, könyveket, ruhákat, gyermekjátékokat. Kissé kioktatóan továbbenged. Ehhez képest román kollégája meghallva, hogy hova igyekszünk, egy szelíd mosoly után csak ennyit szól: "Jól van, menjetek!" Hát, igen, az örök törvény. Senki sem lehet próféta a saját hazájában...
Déva felé
Átrobogunk Aradon. Lippán is csak egy pillanatra állunk meg, amíg lefényképezzük a városra néző Sólymosi várat, ahol annak idején Fráter György bújtatta el a török elől Izabella királynét. Ma is büszkén áll a várrom, örök emlékeként régmúlt időknek.
Sötétedésre érünk Dévára. Nem nagyon emlékszem már tavalyról, hogy pontosan merre is van a kolostor, eltévedünk kicsit a városban, míg egy kedves házaspár, a magyarul tudó feleség segítségével elvezet bennünket a gyermekotthonhoz. Két fiatal nevelő lép hozzánk. Két fiatal leány. Elmondom miért jöttünk, s hogy az előzetes megbeszéltek szerint szállást is szeretnénk egy éjszakára. Kipakoljuk az adományokat, majd új ismerősünk, Júlia bevezet minket a vendégszállásra. Bepakolunk, aztán egy pillanat alatt reggel van újra. Nagyot kondul a kolostor harangja, erre ébred a társaság többsége. Hajnalban kopogott az eső az ablakon, hallottam félálomban, nem túl szívderítő. Nincs túl sok időnk, igyekeznünk kell Brassó felé, de azért beszélgetünk egy kicsit új ismerősünkkel. Júlia elmeséli, hogy nagyon sokam jönnek az anyaországból és Nyugat-Európából segíteni, és el is kél a segítő kéz mindenhol, hiszen Böjte Csabáéknak már nemcsak Déván, hanem Szászvárosban, Szovátán, Kolozsváron, Petrozsényben, Kőrisbányán, Torockón, Zsombolyán és Szárhegyen is vannak otthonaik, és munka mindig, mindenhol akad. Eszembe jut, május 15-e van, épp ma teszik le Moldvában, Külsőrekecsinben a csángó-magyar iskola alapköveit, amelyeket szerte a Kárpát-medencéből visznek a magyar vándorok. Íme egy újabb kis láng abban a "nagy magyar télben.", a Költő szavaival. Lassan tán tényleg összeérnek majd azok a kis lángok, s az égre loboghat a máglya. Hiszen "nem harcolni kell a sötétség ellen, hanem fényt kell gyújtani", ahogy az otthonok szülőatyja szokta mondani.
|
