Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. szeptember 20.
Ópium (első rész)
Az ópium mindig vitatott gyógyszer volt és az is marad. Mint ismeretes, a máknövény (Papaver somniferum) az ópium forrása, ami valaha nemcsak az egyetlen szer volt a fájdalmak és a láz csillapítására, de Európában széles körben használták euforizáló hatása miatt is. Sokan nem is tettek különbséget a két alkalmazás között.
Az ópium a 18. században terjedt el gyógyszerként, és a növekvő igényekhez Törökországból és Perzsiából importáltak drogot. A házi termesztésű ópium sokkal olcsóbb,mint az import. Abban az időben a nyers ópium alkoholos tinktúráját, a laudanum-cseppeket tartották a háztartásokban.
Vidéken, a paraszttól a földesúrig azt tartották, hogy egy kis laudanumfogyasztás még elfogadható gyarlóság a falusi közösségben.
A városi középosztályban egyáltalán nem élvezték, mert ez mindig a maga útját járta és minden anomális megnyilvánulást elítélt. A városi munkások először úgy próbálták nyomortanyákon tengetett életüket enyhíteni, hogy az alkoholhoz nyúltak (Angliában az olcsó ginhez), mindaddig, míg az angol parlament adót nem vetett ki az alkoholra. Ekkor már csak egyetlen vigasz maradt, az ópium. A nyomorékká dolgoztatott és alulfizetett emberek laudánumhoz való menekvése egy csapásra megváltoztatta az uralkodó osztályok véleményét az ópiumról.
Az újságokban cikkek jelentek meg, hogy kisgyermeküknek az anyák laudanum-cseppeket adnak, hogy azok aludjanak, miközben ők dolgozni mennek a gyárba. Csakhamar sürgetni kezdte a középosztály, hogy az ópiumot vonják ellenőrzés alá és ezt az ambiciózus orvosok támogatták. Az angol parlamentet az ópiumforgalmazás más aspektusa foglalkoztatta. A brit kormány már régóta szemet hunyt az East India Company Kínába irányuló nagymértékű, de igen nyereséges ópiumkereskedelme fölött. A kérdés nem az volt, hogy korlátozzák-e ezt a kereskedelmet, hanem az, hogyan szüntessék meg úgy, hogy a vele járó hatalmas profit megmaradjon.
Máknövényt Kínában is termesztettek és ópiumot az orvosi terápiában már régóta használtak. Emellett élvezeti szerként is hozzányúltak, de nem széles körben. A 15. századtól Kína mérsékelt mennyiségű ópiumot importált, olyan fűszerekkel együtt, mint a sáfrány és üröm, de az ópiumot talán csak a mandarinok fogyasztották relaxációs célból, süteménybe sütve.
Az ópium használata Kínában a XVII. században megváltozott, amikor a dohányszívás élvezete elterjedt. Amerikában, az első telepesek lenézték a bennszülöttek dohányzási szokását, később azonban a fehérek felismerték, hogy kellemes és előnyös oldalai is vannak. Aztán a tengerészek és kereskedők révén a dohány eljutott Európába és már 1556-tól Franciaországban is szívták.
Az uralkodók: I. Jakab, I. Károly, sőt XIV. Lajos király is ellenezték az új szokást, mégis tovább terjedt Európa más részeire, sőt Oroszországra is. II. Sándor cár üldözte a dohányzást, elítélte, sőt, száműzte a dohányzókat, mégis Oroszországban szívták a pipát legtöbben.
Portugál és holland tengerészek terjesztették a dohányt Indiában, Sziámban, Kínában és Japánban. Kínában oly sokan hódoltak a pipázás szenvedélyének, hogy Csung-Seng uralkodó megtiltotta a dohányfüst élvezetét és ez érdekes módon ebben az országban hatékony volt. Sok polgár számára a dohányzás élvezetet jelentett, a tiltás után mihez fordult volna máshoz, mint az ópiumhoz. Az émelygés és gyomorgörcsök, melyek a szer bevétele után jelentkeztek, korlátozták a kellemes kábulatot, de mivel az ópiumot belélegezve is élvezni lehet, rátértek az ópiumpipázásra. Erre a Kínában eddig vékonyan csörgedező ópiumimport folyammá dagadt. Először a portugálok fedezték fel az új piacot. Azonban az East India Company nem volt hozzászokva, hogy jövedelmező üzletből kiforgassák, gyorsan közbelépett, felvásárolta az indiai ópiumtermést, és hajón Kantonba, az új elosztási központba szállította. Kínában ez az ópiumkereskedelem kezdetben nem volt legális, mert nem jelentett profitot a kormányzatnak, de 1729-ben törvényt hoztak az ópium behozatalának és élvezetének korlátozására. Talán sem a kínai birodalom, sem hivatalai nem várták, hogy a tiltás eredményes lesz, de a megtorló intézkedések oly szigorúak voltak, pl. az ópiumdílereket felakasztották, a közvetítőket bebörtönözték, száműzték, hogy a csempészet ezután átláthatóbb csatornákon bonyolódott és a kormányzat megkapta a maga sápját a haszonból. Ez kényelmesnek bizonyult.
Az ópium hajókon érkezett Kantonba, a kormányzat lefölözte a hasznot, mindenki elégedett volt, míg 1838-ban Lin Cse-Su lett az ópiumkereskedelem új felügyelője. Ő azon ritka hivatalnokok közé tartozott, aki nem volt korrupt, és az ópiumszállítmányokat korlátozni igyekezett, megtiltotta a behozatalt. Ebből aztán háborúskodás keletkezett, 1838–1842 között több ópiumháború tört ki. És ezek a háborúk a brit parlamentnek pénzbe kerültek. Sokan feltették akkor a kérdést, hogy vajon Anglia miért öl pénzt ezekbe a háborúkba. Végül az ellenségeskedések 1842-ben békekötéssel végződtek. A kínaiak átengedték Hongkongot Angliának és kártérítést fizettek.
|
