Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. július 8.
Erdély - ahogy én láttam, II. -6. rész
Cruz
Vörös havas, Tömösi hágó, Szinaja
Másnap elég későn ébredünk, és azt találom ki, hogy nézzük meg Predeál, Bustény, és Szinaja környékét. Áthaladunk a Déli Kárpátok leggyönyörűbb szorosán, a Tömösi hágón. A Pallas Nagy Lexikona így ír a vadregényes tájról : "Brassótól DK-re, Deresztye mellett nyilik Dél felé. E szoros soká a fő közlekedési vonal volt Erdély és Oláhország közt és a vasúti közlekedés ma is erre megy. A hágó torkolatát a Tatárhányásnak nevezett sánc rekeszti el, ezen túl a vasút a régi alsótömösi vámot éri el, mely nemrég megszüntettetett. A szoros innen kezdve válik igazán széppé; Nyugaton a Keresztényhavas sziklaszálai tornyosulnak a fenyvesek fölé; utóbbinak egy sziklagerince a folyó mellé nyúlik le, ez a Magyarvár, melyen a szabadságharc hőseinek emléke áll. Ezen felül van Felső-Tömös állomás. Ezen túl a vasút a Száraz-Tömös völgyébe fordul és két alagúton át Predeál nemzetközi állomást éri el. Ezen alul ered a Vladic folyócska, mely a Nagy-Kőhavas felől aláfolyó Száraz-Tömös vizével egyesülve a Tömös folyót alkotja. Ez a szoroson lefolyva, a Barcaság lapályára lép ki és Szt.-Péter közelében a Vidombák vizét veszi fel; az egyesült folyó Botfalun alul az Oltba ömlik. A Tömös folyó hossza 50 km." Több, mint 150 évvel ezelőtt maroknyi, kb. 1500 főnyi székely sereg védte itt Erdélyt 1849. június 19-én és 20-án a betörő, közel harmincezres orosz haderővel szemben. Az oroszok nem tudtak áttörni, csak úgy sikerült a magyar vonal mögé kerülniük, hogy a környező erdei utakat jól ismerő hegyi pásztorokat fizettek meg. Többszáz székely halt hősi halált, Kiss Sándor honvédezredes, aki sérülése miatt a csatát egy székbe kötözve vezényelte, szintén elesett. A honvédek egy része szuronyharccal kitört a gyűrűből. Emlékük nyíló virág az Őszinte Hazaszeretet oltárán.
Bustény tipikus turistaváros, mindenki a vendégekre van berendezkedve, s látszik, hogy ebből lendült fel kissé a település. Boltok, árusok, vendéglők mindenütt. Ahol most járunk, az már túl van a régi Magyarország határán, ez már román föld. Jó negyedórás az út felfelé a Vörös-havasra. A felvonóból a hegyoldalakat nézem. Szédületes a természet. Alul sűrű, áthatolhatatlannak tűnő fenyves borítja a sziklákat. Aztán egy bizonyos magasságnál éles határvonal, a törpefenyők következnek. Ezek felett már csak egy-két magányos tűlevelű kapaszkodik makacsul a sziklába. Ember ezeken a meredek oldalakon már nem jár. Elszórtan állnak az éles peremeken, gyökereik görcsösen keresik a tápanyagot a tiszta kőben és az akarat meghozza az eredményét, nő a fa. S mégis, öngyilkos igyekezet ez. A fenyő, ha túlnőtt egy bizonyos magasságon, lassan száradni kezd. Annyi tápanyagot már minden igyekezete ellenére sem tud összegyűjteni, hogy valódi faóriássá fejlődjön. Ekkor haldokolni kezd. Hosszú, méltóságteljesen haláltusa ez, olyan, amilyen egy fenyőhöz illik. Nem panaszkodik, nem átkozódik, nem sajnáltatja magát, csak áll némán, szálegyenesen, végtelen türelemmel várva, hogy eljő a Vég. Csak néha, fogcsikorgatóan hideg, téli éjszakákon, ha a rakoncátlan Havasi Szélnek valami miatt rossz kedve van, és rosszkedvét rendre egy-egy magányos fán szeretné kitölteni, belekapaszkodva ágaiba, dühödten tépve-rázva szegényt, csak akkor sír néha a fenyő. A tudós emberek erre azt mondanák, csak a fatörzs nyikorog, és mindenféle fizikai törvényszerűségeket hoznának elő a hőtágulásról és összehúzódásról, de hát ember nem jár odafent, így nem is ért ehhez. És a fenyőt nem is érdekli mindez, mert ha egyszer sír, akkor sír. Egyszer majd, ha lejár az idő és a gyökér már nem bírja tovább, s a Havasi Szél újabb rohamra indul, kifordul a fenyő a sziklából, és csendesen a mélybe veti magát. Társai csak megrázzák magukat, sóhajtanak egy mélyet, ami olyannak tetszik, mintha szellő járna a sűrűben, és élnek tovább, amíg nekik is eljön az idejük. Mert élniük kell, ez a törvény.
Fent 2200 méteren szállunk ki a felvonóból. Süvít a szél, de a látvány mindenért kárpótol. Messze elcsavargunk a libegőtől, bajárjuk a közelebbi gerinceket. Térdig járunk a hóban, olyan, mintha éppen Déli-sark expedíción lennénk. Azokon a helyeken, ahová jobban süt a Nap, már elolvadt a hó és a sziklákat barnás, tömött fűréteg borítja, olyan, mintha valami puha szőnyegen járkálnánk.
Szinaján felgyaloglunk a gyönyörű Peles kastélyhoz, a román királyok nyári rezidenciájához, amely német jellegű, középkori stílusú építmény. Románia első királyának, a Hohenzollern családból származó I. Károly, uralkodásának idején épült. Hatalmas a kastély és számolatlan egyéb épület tartozik hozzá, amelyek önmagukban is szépek. Rengeteg ember élhetett itt valamikor a falakon belül. Kirakodóvásár a kastély parkja mellett, hasonló, mint Korondon, de mégis, valahogy műízűnek érzem ezt ahhoz képest.
folyt köv holnap
|
