Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. május 30.
Kazda Tünde: Betegségem története (folytatás)
Az életnek mindig megvan az értelme
Sokszor éreztem azt, hogy miért pont én jutottam ide, hiszen nem vétettem én senki ellen. Most már úgy érzem, nem hiába történt velem mindez. Olyan embereket ismertem meg, akik az életem fontos részei lettek és a mai napig bármikor számíthatok rájuk. Lehetőségem nyílt egyszerűen jót cselekedni. Például egy szinte ismeretlen fiúnak, aki vidéki és nehezen járnak fel szülei, bevittem a kedvenc ételét, és láthattam a szülők arcát hetek múlva -- mikor már szinte elfeledtem ezt az egyszerű, apró gesztust -- úgy néztek rám mintha az életét mentettem volna meg. Hát ez leírhatatlan.
Sajnos, vagy szerencsére, sok fiatal volt abban az időben a kórházban, és szinte átbuliztuk a bent töltött heteket. De nem mindig volt ez így , hiszen sorra haltak meg azok, akikkel együtt múlattuk az időt. Legjobban az viselt meg, amikor a legjobb barátom halt meg -- igen a legjobb. Rövid ideig ismertük egymást, de barátságunk olyan mélyre sikeredett, hogy megörököltem a barátait és még ma is együtt bulizunk. De nem csak a barátai váltak örökségemmé, hanem az a szemlélete is, hogy az életnek mindig megvan az értelme, és ha meg kell halnunk az nem azért van, mert mi követtünk el valami hibát, hanem mert a földi életünkben elvégeztük azt a munkát, amit kellett. (Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el "A mennyei prófécia" című könyvet James Redfieldtől.) Átvészeltem a sterilt, ahová a fiam negyedik szülinapján mentem be. Kicsit megrogytam, amikor kiderült, hogy visszajött a betegségem egy rosszabb változatban. De most itt vagyok és a minap ballagott a fiam az óvódából. Időközben elvégeztem még egy iskolát és letettem egy középfokú nyelvvizsgát, de tudásszomjam olthatatlan.
Milyen jó is az, amikor látom, hogy két betegtársam, akiknek aktívan hozzájárultam a kapcsolatához, jövőre esküvőt terveznek. És csupa nagyszerű ember vesz körül. A családom és legfőképpen az Édesanyám, aki végig izgulta ezt a hét évet, úgy ahogy szerintem egy egész focicsapat nem tudhat izgulni. De ő biztosította számomra mindazt, amire szükségem volt. No és ne hagyjuk ki a barátokat sem. Imádom őket, mert most megmutatkozott ki is a barátom igazán. Hát igazán büszke vagyok magamra, mert mindenki csodálatos volt.
Azt hiszem, boldog vagyok
Sokszor hallok orvosok vélt vagy valós mulasztásairól, melléfogásairól rémtörténeteket. Hála Istennek, én ezt nem ismerem. Imádom az orvosaimat, őszinte tisztelőjük vagyok, és hatalmas hálával tartozom nekik. Nekem mindig mindent elmondtak és ez az embert nyugalommal tölti el. Tudom, hogy bármi problémám van, nyugodtan fordulhatok hozzájuk.
Ha ez a beszámoló túlontúl mesébe illőnek tűnne, be kell vallanom: akkor és abban a pillanatban nem így tűnt. Jártam pszichológushoz is (aki szintén egy tündér volt), mert teljesen kiborított a családom. Sírtam rengeteget, sokszor volt halálfélelmem, de közben mégis annyit de annyit nevettem is. Sokszor nézem a ráncaimat a szám sarkában, ami a sok nevetéstől van. Itt vagyok, 28 évesen, egy tündéri kisfiúval, akit jelenleg egyedül nevelek, tele vagyok tervvel és barátokkal, akik körbevesznek, és a legfontosabb, itt van a családom is. Azt hiszem, boldog vagyok, hiszen élek és láthatom ezt a sok gyönyörű dolgot, mint a napfelkeltét és érzem a fiam ölelését és olyan bonyolult dolgokat kell megoldanom, hogy például mit vegyek fel a holnapi randihoz. Szóval élni jó.
Majdnem elfelejtettem: nem kell a homlokunkra írni, hogy betegek vagyunk. A betegség egy furcsa hatalommal ruházza fel az embert. Ne akarjuk, hogy sajnáljanak, mert az nem vezet sehova. Ha az ember erősnek mutatja magát, sokkal könnyebb. Utószónak talán annyit, hogy eljön még az idő, amikor már keresgélni kell az emlékeink között, hogy hogyan is volt. Hiszen minden csoda 3 napig tart.
Gyógyulását tekintse mindenki egy feladatnak, amit segítőkkel ugyan, de 100%-osan de meg kell oldani.
http://www.gyogyulasazstivel.hu/cml/betegtortenetek.html
|
