Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2006-04-13
2006. április 13.
Nagycsütörtök
Vegyétek és egyétek!
Nagycsütörtök estéjén azért gyűltünk össze a templomban, hogy ünnepi szentmisével emlékezzünk Jézus utolsó estéjére, amelyen az Oltáriszentséget alapította, alázatának és szolgáló szeretetének jeleként megmosta tanítványai lábát, majd a vacsorát követően kiment az Olajfák-hegyére, ahol elfogták. Minden szentmisében ezt az utolsó vacsorát elevenítjük fel, de most, Nagycsütörtök napján különösen is fontos számunkra a szentmisén való részvétel, hiszen arra az estére emlékezünk, amelyen szenvedésének kezdete előtt Jézus a megáldott kenyeret és bort, mint saját testét és vérét adta apostolainak. A misében ezt a jézusi cselekedetet tesszük minden alkalommal jelenvalóvá azzal a szándékkal, hogy ne csak szemléljük Krisztus áldozatát, hanem Szent Testét magunkhoz véve részeseivé váljunk áldozatának. A szentmise központi eleme az átváltoztatás, amely során a miséző pap megismétli az utolsó vacsorán elhangzottakat. Krisztus nevében cselekedve a pap kezébe veszi a kenyeret, majd ezt mondja. „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem”. Ezután a borral telt kehellyel a kezében mondja: „Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem”.
Amikor ezen a mai estén az Oltáriszentség alapítására emlékezünk, lélekben belépünk abba a „tágas, étkezésre berendezett emeleti helyiségbe” (Lk 22,12), amely az Utolsó Vacsora helyszíne volt Jeruzsálemben. Ez a terem ma is megtalálható a városban egy, a hagyomány szerint Dávid sírja fölé épített emeletes házban. A földszinten egy zsinagóga található, az emeleten pedig az Utolsó Vacsora terme, amely zarándokok által látogatható, bár nincs benne semmi, teljesen üres. A teremben nem őrzik napjainkban az Oltáriszentséget, szentmise nincs, csak egy közeli kápolnában lehet misézni, bár 2000-ben, szentföldi látogatása során II. János Pál pápa misézett az Utolsó Vacsora termében.
E rövid lélekben tett szentföldi utazás után, talán mégis érdemesebb visszatérnünk a saját templomunkba. Hiszen a mi templomunk is és minden templom, amelyben a hívek rendszeresen összegyűlnek az oltár körül a szentmisére, az Utolsó Vacsora terme, ahol Jézus immár nem a tizenkét apostolnak, hanem mai tanítványainak, tehát nekünk adja Testét és Vérét az átváltoztatott kenyérben és borban. Azt kéri tőlünk, hogy csatlakozzunk áldozatához, fogadjuk el, vegyük magunkhoz Testét. De vigyázzunk! A szentmisén való részvétel még nem jelenti feltétlenül a szentmise kegyelmeiben való részesedést. Előfordulhat ugyanis, hogy valaki csupán hagyományból és megszokásból megy el vasárnaponként a szentmisére, de úgy megy haza a templomból, mintha mi se történt volna, azaz nem érintette meg szívét a szent cselekmény. Ezzel szemben Jézus azt szeretné, hogy figyelmesen hallgassuk meg tanítását a szentmise első részében, majd ezt követően részesedjünk áldozatában. A kenyérrel és a borral együtt ajánljuk fel önmagunkat és egész életünket Istennek, és a szentáldozásban vegyük magunkhoz az Ő Testét. Minden szentmisében arra hív minket a mi Urunk, hogy megértsük és elfogadjuk az isteni szeretet ezen felülmúlhatatlan ajándékát, aki maga Krisztus.
Jó volna, ha ezen az estén azt is megértenénk, hogy miért volt oly fontos az első keresztények számára és utána minden korban a keresztény hívők számára a szentmise? Az Apostolok Cselekedetiben a következőket olvashatjuk: a tanítványok „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításának hallgatásában, a testvéri közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). Az első keresztények számára Krisztus tanítványának lenni egyrészt azt jelentette, hogy hittel hallgatták az apostolok Jézusról szóló tanúságtételét, a krisztusi közösséghez tartoztak, egyek voltak az imádságban és a szeretetben. Másrész pedig az a keresztény volt egységben Krisztussal és az ő Egyházával, aki részt vett a kenyértörés szertartásán, a szentmisén. Az Oltáriszentség tehát a Krisztussal való élő kapcsolatot jelenítette meg számukra. Emellett az Oltáriszentség Krisztus szentségi jelenléte is, s ez a titokzatos és valóságos jelenlét az Egyház legnagyobb kincse.
A szentmise pontosan ugyanezért fontos a mi számunkra is. Ez a szentség a Krisztussal és az Egyházzal való közösség jele. Az járulhat ugyanis szentáldozáshoz, aki teljes közösségben van az Egyházzal és a Krisztussal való lelki egységet is helyreállította azáltal, hogy a szentgyónásban megvallotta bűneit, amely elszakította Istentől. Az Eucharisztia azt jelzi számunkra, hogy Jézus nem hagyja magára tanítványait, hanem szüntelenül velünk van, köztünk lakik. Jelen van az Oltáriszentségben, ott őrizzük a tabernákulumban Szent Testét, hogy bármikor betérhessünk hozzá a templomba egy találkozásra, egy elmélkedésre vagy csak egy egyszerű szemlélésre. Minden alkalommal megérezhetjük közelségét, jelenlétét, erejét és kegyelmét.
De a találkozás legbensőségesebb formája mindenképpen a szentáldozás. Legyen fontos számunkra, hogy lehetőleg minden szentmisében szentáldozáshoz járuljunk! Ha bűneink miatt ezt nem tehetnénk meg, akkor igyekezzünk mielőbb elvégezni gyónásunkat, hogy megtisztult lélekkel újra magunkhoz vehessük Krisztus Testét. Ahogyan fontos számunkra a mindennapos étkezés és a mindennapi kenyér, ugyanúgy éljünk minden nap azzal a lehetőséggel, hogy Krisztus legyen a mi lelki táplálékunk! Az Eucharisztia építi az Egyházat és éltet minden keresztényt. Az Oltáriszentség, Krisztus valóságos teste az örök élet kenyere számunkra. Vegyük és együk Krisztus Testét, hogy örök életünk legyen!
Horváth István Sándor
http://www.katolikus.hu/szombathely/szombathely-gondolatok.html
|
