Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. március 3.
PIÓCÁSOK, ÉRVÁGÓK
Az ókortól kezdve szinte egészen az újkorig kiemelt helyet kaptak az orvoslásban az elvezetéses módszerek. A terápia minden olyan módszert magába foglalt, melyekkel a beteg szervezetéből a megbetegített vagy rossz testnedveket el lehet távolítani.
A módszer elméleti alapját az ókori nedvtan (a humorálpatológia) szolgáltatta, amely szerint a betegségeket a test nedveinek elszennyeződése, kellő arányuknak megváltozása okozza. Az elvezetés célja a nedvharmónia helyreállítása volt. Az ókori hagyomány a neves orvos, Galenus tanításain keresztül élt tovább, és sokáig megkérdőjelezhetetlen volt a nyugati orvostudomány gyakorlói előtt.
A nedvelvezető terápia számára alapvető jelentőségű az a megfigyelés, hogy a természet öngyógyító erőkkel rendelkezik. Már az egyiptomiak is hitték, hogy az izzadás, a spontán vérzések vagy a fekélyképződés a természet irányítatlan mechanizmusa arra, hogy helyreállítsa a nedvek egyensúlyát.
Az érvágás különösen előkelő helyen szerepelt e nedvtisztító módszerek között, ősi gyakorlata a középkorban, széles körben elterjedt volt. Egy felszíni véna megnyitásával s a felesleges vér lecsapolásával állítólag távoztak a mérgek a testből, és helyreállt a testnedvek egyensúlya. A különböző betegségeket eltérő helyeken végzett érvágással kellett gyógyítani. Bonyolult táblázatok készültek arról, hogy mely testrészen kell a vágást ejteni, noha a megfelelő helyek hollétéről nemegyszer "késhegyre menő" vita alakult ki. Közel a betegség gócához vagy attól minél távolabb - nem mindegy, ki mit vall, mert rossz válasz esetén az orvosra könnyen az eretnekség bélyegét süthetik.
Már a rómaiak körében is elterjedt gyakorlat volt a köpölyözés, melynek célja szintén az volt, hogy kiszívják a testből a mérgező anyagokat és a "gonosz nedveket". Az eljárás lényege szerint az égő rongyot tartalmazó csésze száját rászorították a testre, az égés, pedig elfogyasztotta a csésze belsejében található oxigént. Így részleges vákuum jött létre, mely erősen rátapasztotta a csészét a bőrfelszínre, s a hajszálerekből kiszívta a vért. A száraz köpölyözést sértetlen bőrön alkalmazták, s a vér eloszlott a bőr alatt, míg a nedves köpölyözéskor egy sebet vagy szándékosan ejtett bemetszést fedtek le, így szívták ki a vért, gennyet vagy egyéb folyadékokat. Az érvágáshoz hasonlóan a köpölyözést még a XIX. században is széles körben alkalmazták.
A vérszívó piócák, akárcsak az érvágás vagy a köpölyözés, szintén vérelvonásra valók, használatuk már az ókorban is ismert módszer volt.
A piócákkal történő vértisztításnál 2-12 állatkát helyeztek az előzőleg felsértett bőrre. A kezelés helyszínéül rendszerint sötét és nyugodt helyiséget választottak, hogy az állatok jól érezzék magukat. A stressz ugyanis étvágyukat veszi. Ha a megfelelő körülmények ellenére is makacskodtak a piócák, akkor azt a páciens testnedvei is okozhatták: a piócák nem bírják a nikotint és az alkoholt. 10-40 perc alatt a piócák teleszívták magukat, és önmaguktól is leestek, lefordultak. Ha mégsem, úgy sóval beszórva azonnal leváltak a bőrről.
Ma már tudjuk, hogy a piócák nyálával hirudin kerül a sebbe, amely véralvadásgátló hatású, így pár napig akadályozza a seb záródását (meghosszabbított vértisztítás). Manapság is hozzá lehet férni ezekhez a szemre nem túl szép jószágokhoz; egyes országokban, a gyógyszertárakban receptre kaphatók speciálisan orvosi célokra tenyésztett piócák. A régi korok piócásai talán még nem tudták, de a fertőzés elkerülése érdekében a piócát csak egyszer szabad bőrre helyezni, és azután vissza kell vinni a patikába, hogy onnan elszállítsák őket. Németországban léteznek olyan speciális halastavak, ahová a "nyugdíjas" piócákat kihelyezik.
Összeállította: Tengericsillag
|
