Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. május 29.
Kazda Tünde:
"Ez is csak egy feladat, amit meg kell oldanom."
Betegségem története
1996 -ban gyermekem 8 hónapos volt, mikor megállapították, hogy CML-ben (krónikus myeloid leukémia) szenvedek. Az előzmények nem utaltak semmi különösre, de az hogy szinte egyetlen hónap alatt lefogytam 8kg-ot és az állandó fáradékonyságom már feltűnő volt. Ennek ellenére nem gondoltunk semmi komolyra, hiszen szoptattam és házasságom sem állt stabil lábakon.
Háziorvosom ultrahang vizsgálatra küldött, mert nagyobbnak érezte a lépemet, 2 hét múlva kaptam időpontot és megállapították, hogy valóban nagyobb egy picit a lépem. A következő vizsgálat vérvétel volt, melynek eredményével és egy beutalóval a kezében már este megjelent nálam a háziorvosunk. Másnap tudatták velem, hogy leukémiás vagyok és csak a csontvelőátültetés segíthet.
Megkezdődött a családon belüli donorkeresés, majd donor hiányában feltettek a nemzetközi várólistára. Közben a gyógyszeres kezelést felváltotta az öninjekciózás. Hosszú várakozás után sem találtak donort és maradt a remény, hátha feltalálnak valamit addig, amíg nem lesz késő. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nagyon jól viseltem a betegséget. Nem feküdtem hetekig kórházban és nem is kellett gyógyszereket marokszámra szednem. Életem szinte normális életritmusban folyt, már amennyire az injekció reggeli fejfájásai és az állandó bizonytalanság a jövővel kapcsolatban lehetővé tették. Végül 1999-ben lehetőség nyílt az őssejt átültetésre. Levették az őssejteket, majd vártam az eredményre, hogy vajon visszakaphatom-e. 2000. február 15-én kaptam vissza és az első csontvelővétel szinte teljes remissziót mutatott. Úgy fél év múlva újra öninjekciózás és egyre rosszabb csontvelő eredmények következtek, melyek már akcelerált állapotot mutattak. Ekkor kaptam lehetőséget arra, hogy bevegyenek az akkor még csak "STI"-nek (Magyarországon Glivec néven szabadalmaztatták) nevezett gyógyszer magyarországi klinikai vizsgálatába. Veszteni valóm nem volt sok és most már nagyon boldog vagyok, hogy akkor igent mondtam, mert 6 hónap után az eredményeimben radikális változások történtek, és közel másfél éve negatív a csontvelő eredményem.
A betegség nem emésztheti fel az életünk mindennapjait
Bár betegségem leírásában igyekeztem a lényegre hagyatkozni, azért senki se gondolja azt, hogy minden olyan simán ment. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a betegség nem emésztheti fel az életünk mindennapjait.
Sok mindenen keresztül mentem. Talán kegyes volt a sors hozzám, vagy a Jóisten lenézett rám és azt mondta, hogy ilyen lökött emberekre szükségem van és meghagyott, de az is lehet, hogy éppen ez a világnézet volt az, ami kisegített a gödörből. Ki tudja? Csak azt szeretném tudatni veletek, hogy nehéz lesz -- nagyon nehéz -- és ez egyedül nem megy.
Mit éreztem, mikor kimondták azt a bűvös mondatot: "Ön leukémiás"... nézzük csak, mert most ennyi (7) év távlatából már igencsak vissza kell emlékeznem, ... már sokszor azt sem tudom hány napot voltam a sterilben - pedig jól elhúztam a dolgokat.
Nos, valamiért ezt máig sem tudom, hogyan, mikor a háziorvosom megjelent a vérképpel aznap este és csak annyit mondott, hogy probléma van a vérképemmel, az első kérdésem az volt: "Doktor úr leukémiás vagyok?", de a válasz nem volt egyértelmű. Hát ilyenkor mit érezhet az, aki éppen most hagyta ott a férjét? Mert ő nem volt segítségemre gyengeségemben (igaz, akkor nem tudtuk, mi lehet a bajom, de mit ér az a kapcsolat, ha egy kis náthában sem vagyunk a társunk mellett) és egy 8 hónapos kisfiú leste minden rezdülésemet és várta az anyatejet, mert 8 hónapos korára szinte csak anyatejet kapott és igazi vasgyúró lett. Hát elárulom. Semmit sem éreztem, de az Édesanyám összeomlott, mint minden szülő, aki remeg gyermekeiért. Azt hiszem, higgadtan vettem tudomást betegségemről. Talán mert korán felnőttem (bár ezt a mai napig remekül titkolom), tudtam: ez is csak egy feladat, amit meg kell oldanom.
Kórházváltás és mindenféle hókusz-pókusz próbálkozás után, mert az Anyukám mindenhova elküldött, akkor lett elegem, amikor terhes nő pisijét kellett volna meginnom a gyógyulás reményében. Visszagondolva jókat nevettem a természetgyógyászokon, akik nem találtak semmi problémát, vagy ha igen, lenyűgöző meggyőzőerővel jelentették ki, hogy rossz a szemem (ami igen nehéz lehetett, hiszen szemüveges vagyok). Ez nem azt jelenti, hogy nem hiszek bennük, csak nagyon oda kell figyelni, kihez megy az ember. (Engem például masszíroznak minden héten. Ez egy speciális masszázs volt és, mit mondjak, imádom: rengeteg fájdalomtól szabadított meg, többek között a hátfájásom, ami a gerincferdülésemből ered -- na és persze abból, hogy lusta vagyok magamat kihúzni...) De most térjünk vissza egy kicsit ehhez a fránya betegséghez.
folyt köv holnap
http://www.gyogyulasazstivel.hu/cml/betegtortenetek.html
|
