Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. szeptember 21.
Ópium (befejező rész)
Az ópium ezután betört a szépirodalomba. 1869-ben Dickens egy estét töltött London East End külvárosi kerületében, ahol az életet közelről megfigyelhette, azért, hogy majd irodalmi szövegbe építse. Ebből született 1870-ben az Edwin Drood rejtélye című befejezetlenül maradt regény. A történetben szerepel egy templomi karnagy, akinek az ópiumtanyán a nem éppen bizalomgerjesztő külsejű tulajdonosnő újabb pipa ópiumot kínál. Így születik meg néhány mondatban az East End-i ópiumtanya, ami bevonult és félévszázadon át jelen volt a tisztán képzeletből építkező irodalomban.
Az írásokban a valóság már kevésbé egzotikus. Az egyik regény cselekménye 1868-ban játszódik, amikor a walesi herceg (a későbbi VII. Edward) London kínai negyedébe látogat, ahol a kínai emigráns tulajdonos és felesége meghívja egy ópiumtanyára, ahová tengerészek járnak, akik hosszú hajóút után kemény munkával a hátuk mögött egy-két pipa ópiumra vágynak. Ebbe a városrészbe vezetik a herceget a kíséretében lévő újságírók, ahol ifjak, művészek és bohém emberek próbálgatják a gyönyört.
Az író DeQuincey (1745–1859) először 1804-ben szedett ópiumot laudanum-cseppek formájában. A cseppeket gyomorfájdalmai enyhítésére vásárolta az Oxford Streeten. Az orvosok azt mondták, gyomorfekélye van, éveken át szedett ópiumot, 1813-ban már 20 g-os adagban. Ez óriási mennyiség, hiszen a nyers ópiumból a gyógyszerkönyvek 0,12 g-ot jelölnek meg maximális dózisként.
Byron, a költő (1788–1824) is ópiumfogyasztó volt. Fekete cseppeket (Black Drug) szedett, ez négyszer olyan erős, mint a laudanum. Coleridge (1772–1834) angol költő és kritikus egész életében ópiumélvező volt, de titokban tartotta, míg DeQuincey leleplezte őt és 1821-ben az Egy ópiumszedő vallomásai című írásában ecsetelte az ópium által előidézett gyönyörűséges és felemelő érzéseket. Az írás visszatetszést keltett a Viktoriánus-korabeli körökben, a könyv állításait revideálni kellett, a következő kiadásokban nagyobb hangsúlyt fektettek az ópiumaddikció okozta hátrányos következmények leírására. De így is sikerkönyv lett.
Branwell Brontë (1817–1848), az angol regényt forradalmasító Brontë-nővérek fivére a könyvet egy vasúti őrtorony magányának unalmas óráiban olvasta, aztán amikor hazatért Haworth-ba, azonnal ópiumot vásárolt egy drogériában.
Persze az ópiumszedés nemcsak a romantikus regényírók között volt elterjedt. A Viktoriánus-korszak ópiumélvezői közé tartozott. E. B. Browning angol költő (1806–1861), aztán Wilkie Collins krimiíró (1824–1889) .- aki rábeszélte barátját, Dickenst, hogy szedjen ópiumot- , John Keats költő (1796–1821), W. Wilberforce (1759–1833) emberbarát és Florence Nightingle (1820–1910) a legendás betegápoló, aki az elsők között kapott orvosától ópiumot subcutan (hipodermiásan) alkalmazott morfin formájában.
A legnagyobb felhasználók közé tartoztak az észak-angliai mocsárvidék földmunkásai, masszívan és igen nagy mennyiségben szedték e drogot. A XIX. században bármely sarki fűszeresnél meg lehetett vásárolni az ópiumot. Ám egyre nagyobb nyomás nehezedett az orvosokra és gyógyszerészekre, hogy korlátozzák a drog felhasználását és rendelését. Az orvosok azt követelték, hogy a gyógyszertárakban a szabad ópiumvásárlást tiltsák meg. Erre a gyógyszerészek pánikba estek és az Angol Gyógyszerészeti Társaságot arról igyekeztek meggyőzni, hogy az ópium eladása nagymértékben csökkenti bevételüket, így bármely megszorítás anyagilag ellehetetleníti őket. Érvelésük meghallgatásra talált, minden maradt a régiben és a patikák továbbra is előzékenyen az ópiumélvezők rendelkezésére álltak. Így aztán 1891-ben, amikor az angol parlamentben arról tárgyaltak, milyen kár volt Angliának az indiai ópiumkereskedelemben részt vennie, Gladstone, az ismert politikus, a megszokott módon laudánumot csepegtetett kávéjába, hogy idegrendszerét erősítse, mielőtt a Házban szólásra emelkedik.
Van valami, ami az ópiumban még ma is titokzatos. Minden gyógyszerész tudja, hogy abból a tejnedvből készül, mely virágzás után az éretlen mákgubó megkarcolása után szivárog ki. A morfin és más alkaloidok a gubókban legnagyobb töménységben mintegy tíz napig vannak jelen és ha a tejnedvet nem távolítják el, a növényben nagyrészt inaktív vegyületekké bomlanak. Noha a kiszivárgó fehér tejnedv sokakat csábít kutatásra, ezeknek a tiszavirág-életű alkaloidoknak a növény életében betöltött szerepére nem derült fény. Akkor viszont miért termelődnek?
A tudományos magyarázat szerint ezek az alkaloidok véletlen mutációk, melyek bonyolult növénykémiai folyamatokban képződnek és amelyeket egykor az ember a saját számára hasznosnak talált. Ezért termesztik a mákot, ma még az Európai Unión kívül, étkezési célra is. A romantikus írók és vallási források sokkal színesebb magyarázatot fogadnak el. Szerintük Isten a mákot az emberiség javára teremtette, éppúgy, mint ahogy a naplementét. De ez az alkonyat-analógia nem egészen pontos. A napnyugták még sohasem okoztak háborút, úgy mint az ópium.
http://www.patikamagazin.hu/inde
|
