Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. július 6.
Erdély - ahogy én láttam, II. -4 rész
Cruz
Transzfogarasi autóút
Letérünk a főútról a Bilea-tó felé igyekszünk, a Transzfogarasi autóúton. 1975-ben épült az út, amelyet valaha a Vezér dicsőségét hirdetve Nikolae Ceausescu útnak kereszteltek. A Kárpátok déli vonulatának két oldalát köti össze egy 2000 méter magasan fúrt alagúton keresztül. A meredek, szerpentines aszfaltkígyót nézve szinte érzem a sok-sok megbízhatatlannak tartott, épp börtönbüntetését töltő, "rendszerellenes" fiatal keserves kényszermunkájának verítékét. Itt dolgoztak, hordták a sziklát, csákányoztak, aszfaltot öntöttek, s talán ugyanolyan kérdőn nézték ott a mélyben a fenyőket, mint én. Talán épp itt törölte meg a homlokát az egyik legény, szüleire, kedvesére, barátaira gondolva, s talán arra, hogy tulajdonképpen szerencsés embernek is mondhatja magát, itt legalább szabad levegőn van, és rabmunka helyett el is tűnhetett volna nyomtalanul a Securitate börtöneiben. A Nagy Vezér álma jó állapotban van, de mégis felirat fogad, hogy mindenki csak saját felelősségére használhatja az utat, ami nem is meglepő, hiszen autónyi méretű sziklák hevernek szerte az úton, belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha épp most zuhanna egy a kisbuszunkra... Ennek ellenére igyekszünk felfelé, kerülgetve a lehullott darabokat, míg végül jókora hótorlasz állja utunkat. Kissé megijedek, mikor felsír a motor, ahogy megpróbálunk átkelni rajta, és határozottan megállásra szólítom fel barátaimat, miután 1 m-re kerekeinktől szédítő mélység tátong... Innen már akárhogy igyekszünk, csak gyalog lehet továbbmenni. Íme a Fogarasi-havasok kezdete. A mélyben libegő igyekszik a magasba, alatta vagy 6-800 méteres mélység, még innen is rossz nézni, nem hogy odabentről. Még 5 km-t kellene gyalogolnunk, hogy láthassuk a tavat, a diktátor házát, végül is úgy döntünk, hogy nem hagyjuk magukra a többieket, és inkább itt fényképezkedünk.
Brassó
Fogarason is áthaladunk, és kora este végre Brassóba érünk. Keresgéljük egy kicsit a szálláshelyet, kissé megzavartak bennünket az egyirányú utcák. Aztán végre megleljük. A helyi evangélikus parókián gyönyörű három emeletes épület fogad bennünket, közvetlenül a templom tőszomszédságában. Azt hiszem jól választottam, mikor szálláshelyet kerestem. Este körülnézünk Brassóban. Évszázadokon keresztül gazdag kereskedőváros volt, ma Bukarest után az ország második legnagyobb városa és első megítélésem szerint a legfejlettebbek között lehet. A belváros mindenesetre gyönyörű. Kockaköves sétálóutca, kis, kellemes mellékutcák telis-tele vendéglőkkel, és vendégekkel, gyönyörű, gondozott parkok. Egy tökéletes európai település képe rajzolódik ki előttem. Persze azért látszik, érződik a szász hatás, lerí az építészetről. Büszkén magasodik a Brassó fölé a Cenk hegy, amelynek tetején valaha Árpád kori vár állt. A millenniumra szobrot készítettek, amely egyesek szerint magát Árpád vezért, mások szerint csak egy honfoglaló magyar katonát ábrázolt, amelyet nem kerülhettek el a történelem, az emberi butaság és gonoszság nyomai. A szobor fejmaradványát a magyar evangélikus parókián őrzik.
Brassó neve először IV. Béla egyik adománylevelében fordult elő, 1252-ben. Német neve, Kronstadt, valószínűleg a latin corona szóból származhat. A legenda szerint annak idején, az első városháza építésekor a fagyökerek között a földben, találtak egy koronát (ami a másik legenda szerint a menekülő Salamon király elrejtett koronája volt), innen az elnevezés és ezért van, hogy címerében egy korona és egy fagyökér található. Igazi fejlődése 1385-ben kezdődött, mikor a török-tatár betörések elől a lakosságot a Köszörű-patak magas hegyekkel körülvett völgyébe költöztették. Szintén ekkortájt kezdték el építeni a város egyik fő nevezetességét, a védelmi célokra épülő Fekete-templomot.
Brassó az erdélyi szászok legnagyobb és legjelentősebb települése volt. Nem véletlen, hogy sokáig zárt szász városnak volt tekinthető, a magyarok az elõvárosokban laktak túl a falakon. A reformáció hatására a környék lakossága, a magyarság is, a reformáció kezdeti szakaszában az evangélikus vallást vette fel. Brassóban és a nem messze lévő Hétfaluban, az ún. hétfalusi evangélikus csángók faluiban és Brassótól északra még további néhány faluban, Apácán és a környékén található Erdély egyetlen magyar ajkú lutheránus tömbje. A reformáció után már folyamatosan Brassó volt az erdélyi szellemiség egyik fontos bástyája, német, magyar, román iskolái és kulturális intézményei is voltak. Napjainkban a városnak 323 ezer lakosa van, melyből 10% magyar anyanyelvű. A szászok száma sajnos már nem éri el az ezret sem... Eltűnődöm. Vajon miért kellett így lennie? Több ezer kilométerre innen százezrek élnek olyanok, akik valamikor ezen a vidéken születtek...
folyt köv holnap
|
