Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/34253
|
2005. július 9.
Erdély - ahogy én láttam, II. -7. rész
Cruz
Az utolsó éjjel
Esteledik, mire visszaérünk Brassóba. Az utolsó éjszaka. Nyakunkba vesszük a várost, hogy találjuk egy igazán jó éttermet. Sokat keresgélünk és válogatunk, nem is igazán tudjuk, mit szeretnénk, míg valamelyikünk megpillantja. Eldugott kis csehónak tűnik kívülről. Aztán, ahogy bemegyünk leesik az állunk. Hangulatos borpince jellegű helyiségbe érünk és még 2-3 ilyen termen megyünk egyre lejjebb.
Fiatal lány lép az asztalhoz. Az elmúlt napok tapasztalatai alapján már fogalmazzuk az angol-német mondatokat, mikor megszólal: "Mondják csak nyugodtan, én is magyar vagyok." Egy pillanat alatt mindannyiunk arcáról leolvad a megilletődöttség, és boldogan nézünk a kis magyar lányra. El nem lehet mondani, de mégis, sokan átéltük már, hogy milyen jó érzés ez ilyenkor. Hát még mikor megtudjuk, hogy a tulajdonos is magyar és egy-egy kupica pálinkát kapunk tőle. Maradandó élményt nyújt a máramarosi tál, amelyben puliszka közé különféle sajtok vannak olvasztva, a cserépedény tetején pedig kolozsvári szalonna és tükörtojás. Kiadós vacsora sikeredik, és boldogan köszönünk el az étteremtől. Az éjjeli utcákat járjuk. Gyönyörű kis park van szállásunk mellett közvetlenül. 20-30 sír van a parkban! Nem értem a dolgot. Nézem a neveket. Románok, magyarok vegyesen. Aztán az évszámokat nézve rájövök a dolog nyitjára. Mindegyikük 1989-ben halt meg. A forradalom mártírja fekszenek előttem. Elgondolkozom. Fiatalként eltávozott emberek. De hol vannak vajon azok, akik lövettek? Hol vannak, akik kiadták a tűzparancsot? Talán őket is elsodorta a vihar azokban a napokban, vagy zsíros állásokban, fontos pozíciókban ülnek most is, és döntenek más emberek sorsáról? Könnyen előfordulhat mifelénk, ebben a kelet-európai vadromantikában...
Másnap újra keresztülrobogunk Erdélyen. Kora hajnaltól késő éjjelig tart az út a szülőváros felé, de minden kilométer, minden útszéli fenyő, minden domboldal újabb élményt jelent. Hosszú az út, de mégsem fáradok, talán csak a testem fárad, a lelkem ilyenkor töltekezik. Már elüti az óra az éjfelet, mire hazaérek.
Sokan kérdezték tőlem az elmúlt évben, hogy miért szeretem annyira Erdélyt? A válaszom egyik része mindig az volt, hogy az ember ottjártakor mindig történik valami, ami örök élménnyé alakul. Mások azt szegezték nekem, hogy miért beszélek, írok úgy róla, mintha ott minden tökéletes lenne és minden csak a Szépségről és Jóságról szólna. Jogos felvetés, el kell ismernem. Az ember azonban úgy van azzal és avval, akit és amit szeret, hogy bár tudja, hogy vannak hibái a szeretet tárgyának, idealizál és elnéz ezek felett. Jól tudom, hogy Erdélyben is van arca a Gonosznak. Tudom, hogy ott is olyan emberek élnek, akik több-kevesebb hibával és bűnnel terhelik hétköznapjaikat és ünnepeiket. Ez hozzátartozik az emberhez. Ezért is ember az ember. De mégis, egy természetesebb, archaikusabb, ősibb világot látok, ha Erdély útjait járom. Egy olyan világot, ahol még élnek az ősi törvények, sokkal jobban, mint a mi felgyorsult és darabokra töredezett kis világunkban. Tudom, meseszerű mindez, igaza van annak, aki így látja. Goethe mondta valamikor, hogy a mese csak a gyermekeknek vagy teljesen érett embereknek való. Ha rájövünk egyszer gyermekkori tündérmeséink igazi, teljes értelemére és elfogadjuk tartalmas szellemi mondanivalójukat, egy csapásra megértjük mit is jelent színes, belső világunk. S ha ezt megértjük, a valódi, jelenvaló életben is erősebbek, kitartóbbak lehetünk és otthonosabban, hajlékonyabban mozoghatunk hol kegyetlen, hol kellemes mindennapjainkban.
Emlékeztek még a gyergyószentmiklósi nénire? Mosolyogtunk szegényen, mikor ismeretlenül odalépett hozzánk a városban, látva, hogy magyarok vagyunk, aztán sok mindenről beszélt, aminek egy részét nem is igazán értettük. Zavartan nézegettünk egymásra. De megígértem neki, hogy elküldöm a róla készített fényképet. Mindig rakosgattam valahová a felírt címet és halogattam a levélírást, aztán néhány héttel ezelőtt végre rászántam magam és elküldtem... Tegnap képeslapot hozott a posta: "Kedves Robert! Megkaptam a hozzám küldött levelet. Hát nem feledkezett meg rólam... Még egyszer köszönöm a kedvességit! Erzsébet" Azt hiszem, mindenkinek kellene néha mesét olvasnia...
utolsó rész következik holnap.
|
